Féja Géza így írt az apátfalviakról:” Az új országhatár szélén déli Csanádban, Makó közvetlen közelében egészen különös sziget Apátfalva….Főleg palóc telepesek szivárogtak ide, s utódaik ma is élesen különböznek a déli Tisza-vidék népétől. Kedélyük sokkal lágyabb, beszédük kedves, szikrázó, humoros. Nagyon vallásos katolikusok, de ugyanakkor rátartiak, gőgösek és harciasok is. A verekedés és a bicskázás kiirthatatlan „népszokás” Apátfalván.
A székelyekre emlékeztetnek, van bennük valami egészséges törzsi vadság, fejlett esztétikai hajlandóság, bévülről folyton mosolyra csiklandozó életkedv s misztikus hajlam is”.
Apátfalva Makótól tíz kilométernyi távolságban fekszik, neve is mutatja– valamely monostor apátjának birtoka volt.
A köznyelvben Pátfalvának nevezik, első előfordulása a Pothfalua névalak.
A Maros - völgye a középkorban sűrűn lakott terület volt, melyet a török pusztítások semmisítettek meg. A falut felégették, a szántók parlagon maradtak, ember nélkülivé vált a táj.
A török hódoltság után lassan népesült be a térség.
Apátfalva újkori története két és fél évszázadot ölel fel. Első települése a mai helyétől kissé keletre, a mai Magyarcsanád helyén terült el. 1750-ben vette kezdetét a falu újratelepítése. Új településének meghatározója a Maros folyó volt, remek szántóföldekkel.
1920-ban a román katonákat vasvillával verték ki a községből, ezért kapta a falu a „vitéz Apátfalva” elnevezést.
Apátfalva néprajzi szigetet alkot, lakói szerencsére mai napig tájszólással beszélnek. Hagyomány és a szokáskincsük sajátos, etnikailag a palócsághoz tartoznak, de házasodtak közéjük jászok is.
Építészetében, bútorművességén, népi kerámiáiban a makói és a hódmezővásárhelyi mesterek hatása mutatható ki.
Az apátfalvi nőkről azt tartották, hogy különösen szépek, beszédesek, mulatságot kedvelők és cifrálkodóak.
Női viselet:
A női viselet változása az életkorhoz kapcsolódóan volt életszakaszonként más és más.
Apátfalva sokáig megőrizte hagyományos öltözködését. A bő ráncos szoknyák viselése az 1930-as évikig dívott. A szoknyák egyenes szabású, derékban ráncoltak voltak. Ezekből 4-6 darabot vettek fel egymás tetejére, de ünnepi alkalmakkor akár 9-10 szoknyát is: ez volt a vágyott „nagy far” kiindulópontja.
Ahogy a szoknyákat egymásra vették, a ráncok a fenék részen besűrűsödtek, s optikailag a nőnek sokkal nagyobb lett hátsó fertályt mutatott a valóságosnál. Erre törekedtek, nem akartak vékonynak látszani, azokat tartották szépnek, akiken látszódott, hogy „dologra valók”.
Felső ruhájuk volt a pruszlik, mely hónalj alatt és elől kivágott, kurta mellény.
A 19. század vége felé vált érzékelhetővé a polgári divat hatása. Ez abban is megmutatkozott, hogy kendő és a kötő hangsúlyossá vált. A selyemkendő lágy anyagból készült, sarkai gazdagon díszítettek. A nyakukhoz téve, a hátukra hajtották, elől keresztbe véve, a mellüket eltakarták, hónuk alatt átvetették hátrafelé s hátul a derékon kötötték meg.
Apátfalvi menyecskék fehér testhezállóban 1908-ból
(Móra Ferenc Múzeum fotótára)
A kötény taft anyagból készült. Ez egy színjátszó anyag , a sötét tónusú zöldet, vöröset, sárgát, lilát is láthatjuk benne. Hímzést, fodrot nem tettek a kötényre , a dísze az volt, hogy csillogott , s szinte a teljes szoknyát betakarta. A testhezállók deréktól a szoknyára bővültek, nyak részük magasan záródott, végig béleltek voltak. Nem díszítették, hiszen a nagy selyemkendő ezt is eltakarta. A fejükre csillogós taft alapú kendőt kötöttek, ezek tarkák voltak.
A nagyobb lányok már testhönállót hordtak.
Szoknyájuk kék vagy tarka színű volt, csipke berakással. Fehér harisnyát hordtak, fekete cipővel. A hajukat simára fésülték és hátul befonták, színes szalagot kötöttek bele. Világos színű kendőket használtak.
Az 1890-es években mégis divat lett a testhönállók díszítése: élénk színű zöld, kék, rózsaszín szalagokkal díszítették az aljrészt és a szűk ujjak szélét.
A lányok ünnepi viseletének része a kiskendő, amelyet kézben tartottak. Nagyobb volt a hujjogatós kendő; neve onnét ered, hogy az esküvői menetben mulatozó mozdulattal lebegtették a menyecskék. Az ingvállat, az alsószoknyát gazdagon hímezték.
Apátfalvi női viselet a 20. század elejéről
1920-tól kezdődött a kivetkőzés. Először a nagy selyemkendőt a vállukra redőzték, így több látszódott a testhönállóból. A testhönállók szabásvonala ekkortól megváltozott. Elejét, hátát mell fölött elvágták és a bő derékrészt lejjebb rakták, ezért jobban szétterülhetett a szoknyán. Ezzel a viselet kétségtelenül kényelmesebbé vált. Divat lett a nagyfodrú selyemkötő, amely keskenyebb és rövidebb lett, s az aljára még fodrot is varrtak a saját anyagából, vagy csipkével díszítették.
Apátfalvi női viselet a 20. század elejéről
A MENYASSZONYról éjfélkor levették a fátylat, kontyba fésülték az új asszony haját, és kukoricacsutkára tekerték fel, erre kötötték a fityulát, melyet a fiatalasszonynak mindig hordania kellett. Ez fekete selyemből készült és beleszőtt színes virágok borították Erre került rá a kék színű selyemkendő. Azt is mindig viselnie kellett, ha emberek közé ment.
„ Ha otthon dolgozik vagy utcán, templomban bekötött fejjel megjelenik, a fityula mindég a fején van. Fekete selyemből készült beleszőtt piros vagy tarka virágokkal.”
A testhönálló világoskék vagy fehér volt. A kendő és a kötény színben és anyagban harmonizált a többi ruhadarabbal.
Apátfalvi lakodalmas az ötvenes években
A 35 éves asszonyok már középkorúnak számítottak, s sötét tónusú ruhákat hordtak.
Fekete alapon tarka virágos fejkendő, fehér, rövid ujjú ingváll, nyakán fehér hímzéses gallér, az ingváll felett testhez simuló pruszlik volt a viseletük. A csipkés szoknyára fekete kötényt kötöttek, fekete harisnyát, és papucsot hordtak – a 19. században még papucsot viseletek, csak később kezdett elterjedni a cipő.
Az idős asszonyok viselete fekete selyemkendő, fekete testhönálló, azon még a díszítő csipke is fekete volt. Fekete szoknyájukat „nagy farral” hordták és fölé fekete kötőt kötöttek.
Gyermekek viselete
A gyerekek mind „zubonyban” jártak., ami egy kis vászonruha volt. A gyermekek öltözködése az iskolás kortól vált külön nemük szerint. Ekkor kapták az első lábbelit is.
Férfi viselet:
A férfiak nyári viselete a bőgatyás volt: csizma, bő gatya, amelyet vászonból készítettek, bő ujjú ing és kézelő, posztóból vart ezüstgombos lajbi és posztó ujjas, kabát. A viselet egyes darabjai változtak, attól függően, hogy ünnepi alkalomról vagy hétköznapi viseletről beszélünk.
A vászongatya a férfiak nyári viseletének a darabja. Hossza fél lábszárig ért, és minden díszítést nélkülözött. Munkanapra háziszőttes kendervászonból készült inkább 2-4 szél szélességben. A gatya korcát visszahajtották, ebbe fűzték a gatyamadzagot.
A férfiak állandó viselete volt a kötény, melyet fehérvászonból és kékfestőből is készítették. A férfiak által használt kötőt melleskötőnek hívták.
Az ezüstgombos mellénynek csak a felső és az alsó gombját gombolták be. A kabátjukat félvállra vetették. Fejükön széles karimájú fekete kalapot hordtak.
Vetett ágyak tisztaszobában (Apátfalva, Csongrád m., 20. sz. eleje)
Apátfalvi fehérhímzés
A hímzés a magyar népművészetben nagy jelentőséggel bírt.
kombiné
A legrégebbi lyukhímzéses textíliák Apátfalván a 19. század végéről maradtak fenn, ezek gyolcsból készültek.
Apátfalván a polgáriasodás előrehaladtával elterjedt a széles, gyári fehér vászon.
A minták kezdetben szabadrajzúak voltak, ezt fejből varrásnak nevezték. Idővel megjelentek az íróasszonyok. Az első világháború után a kékfestőműhelyekben használt nyomófákat alkalmazták. A 20. század elejétől igényüket a makói kézimunka-előnyomdák elégítették ki. Ez a helyi hagyományoktól való elszakadáshoz vezetett; fehérhímzésük egységesült a dél-alföldi stílussal.
Ezzel a hímzéssel varrták ki az asszonyok, lányok a párnahuzat végét, lepedő sarkát, abrosz közepét, valamint az egyes viseleti darabokat, mint például az alsószoknyát, a kötényt, az ingvállat. A párnák díszítése fehér lyukhímzés volt.
Az apátfalviak erőn fölüli pompával rendezték be a tisztaszobát. A fölvetős ágyra a szegényebbek is négy-hat, a módosabbak tíz-tizenöt slingelt végű párnát is fölraktak. Az ágyterítőt, a sublótterítőt, sőt némelyek a dunnahuzatot is gondosan kihímezték.
A párnavégeken található mintára a hegyes cakkozás volt a legjellemzőbb.
Minden párnavég két hegyes cakkozású mintából állt, melyeket a csúcsoknál összevarrtak, vagy gomboltak.
A húsvéti nagytakarításkor a párnahuzatokat kimosták, majd visszatették dísznek, hiszen ezekben sohasem aludt senki.
A párnákon kívül a lakodalomhoz kapcsolódó textíliák egy része is hímzésre került. Így a jegykendő és a vőlegénying eleje, válla is dúsan volt hímezve. Az apátfalvi lányok saját maguk készítették a fehér lyukhímzéses stafírjukat. Évekig tartott, amíg a teljes kelengye elkészült. A módosabb családoknál fordult elő csak az, hogy hímzőasszonyokkal készíttették el a kelengyét.
Az apátfalviak nagyon szerettek táncolni, erre minden alkalmat megragadtak.
Kardos István és Kardos Istvánná táncol
A fiatalok a vasárnap délután találkozhattak. A lányok a kocsma ivójába nem mehettek be, ők az udvaron álldogáltak. A legény intett a kiválasztott lánynak, így kérte föl táncra. Ekkor bementek a kocsma báltermébe.
A tanyákon citerabált tartottak: egy tanyán összejöttek, és citera mellett éjfélig táncoltak. Az apátfalvi tánchagyomány értékére az 1930-as évek második felében kezdtek fölfigyelni. A gyöngyösbokréta mozgalomba is bekapcsolódtak.
Tánczos Erzsébet
https://hu.wikipedia.org/wiki/Ap%C3%A1tfalva
: http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/100_falu/Apatfalva/pages/017_tancban.htm
http://patfalvaikorrajz.blog.hu/2008/10/19/a_98
http://www.tankonyvtar.hu/en/tartalom/tkt/magyar-neprajzi-lexikon/ch04.html
http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/100_falu/Apatfalva/pages/014_hagyomany.htm
http://moramuzeum.hu/galeria1/
http://www.sulinet.hu/oroksegtar/data/telepulesek_ertekei/100_falu/Apatfalva/pages/017_tancban.htm
