Jókainé Gombosi Beatrix  munkásságát már sok-sok éve csodálom, és egy ideje terveztünk már egy  beszélgetést, de valami mindig közbejött. Bokros teendőit, számtalan elfoglaltságát  tudtam, úgyhogy nem bánkódtam, de  azért nem hagytam elsikkadni a lehetőséget egy „kiadós” beszélgetésre. Ezt nagyon jól tettem… 

  –  Bea, a népművészet, kézművesség iránti fogékonyságot a családodból hoztad, vagy ebből a szempontból újat hoztál a családodba? –

 – A családom számára mindig is értéket jelentett a népi kultúra, a néphagyományok, de én vagyok az első, aki hivatásának tekinti a hagyományok, népszokások megismerését, megismertetését, és az alkotást.

 – Mi indított el a népművészet felé?

 – Szerencsés vagyok, mert kora gyermekkorom óta tudom, hogy mivel szeretnék foglalkozni, hogy milyen pályára szeretnének lépni. A magyar népművészetet akartam mindig is kutatni, és a megszerzett tudást átadni az érdeklődőknek. Nyitott és érdeklődő ember vagyok, sokféle népművészeti tevékenységet kipróbáltam már gyermekkoromban is.

 – Hol töltötted a gyermekéveidet?

 – Győrben születtem,  a  Győrhöz közeli Rábapatonán  nőttem fel. A helyi néprajzi, honismereti táborok igen nagy hatást tettek rám. A múlt megismerése iránti késztetés, küldetéstudat, hogy minden lehetséges dolgot meg kell, ismernem, megtapasztalnom a múltunkból, a mai napig tart. Ez a hivatásom.

– Mi a legérdekesebb számodra a népművészetben, a hagyományokban?

– Elsősorban és legfőképpen a tárgyi emlékek vonzottak és vonzanak ma is. Ennek az az oka, hogy rajtuk, bennük tapinthatóvá válik az idő, csodálható az esztétikum, és ezekben a tárgyakban  megfejthető üzenetet hordoz az eredeti funkció.

 – A régi népi tárgyak csodálata mikor vált tetté az életedben?

– 16 éves voltam, amikor helytörténeti gyűjteményt hoztam létre Rábapatonán, a szülőfalumban. Büszkeséggel tölt el, hogy ez a a helytörténeti gyűjtemény nemcsak hogy a mai napig létezik, de pár évvel ezelőtt az önkormányzat felújíttatta az épületet, mely otthont ad a gyűjteménynek. Tehát nagyon korán igényem lett arra, hogy a megszerzett ismereteket átadjam. Ez egy fontos küldetéssé vált  a számomra, ezért szerveztem néprajzi táborokat a nálam fiatalabbaknak, és hagyományőrző egyesületet alapítottam.  A régi tárgyak csodálata és tisztelete arra ösztönzött, hogy magam is alkossak, s idővel én is továbbadjam ezeket a technikákat. Küldetésemnek éreztem, s érzem ma is megismerni a formákat, elmerülni a díszítmények jelentésében. Minden lehetőséget megragadtam a tanulásra: fontam kosarat, gyöngyből fűztem ékszereket, készítettem csuhébetlehemet, hímeztem terítőket, de kerestem a régi ételek receptjeit és elkezdtem néptáncolni is.  A komplexitásra és a tudás megélésére és alkalmazására, törekedtem már a kezdetektől. Ez az időszak volt életemben a „rózsaszín korszak”, a boldog megismerés, a küldetéstudat kialakulása, az elhivatottság megélése jellemezte ezt az időszakot.  Boldog gimnazista évek!    A kutatás, megismerés, megmentés, a továbbadás, éltetés élményével a mai napig nem tudok betelni. Őszintén, hittel és tele energiával vetettem bele magam a dolgokba. A  Révai Gimnáziumba jártam Győrbe, s a középiskolás évek végére már nem volt kérdés, hogy néprajz szakos egyetemista szeretnék lenni. Ez így is lett.

 – Hol töltötted az egyetemi éveidet?

 – Gimnázium után Pécsre mentem néprajz szakra. Ezek az évek megerősítettek abban, hogy a néprajz az én utam. Olyan kiváló tanáregyéniségek tanítottak minket, mint például Andrásfalvy Bertalan.

 – Az egyetemről hogyan kerültél múzeumi környezetbe? Mit hozott számodra ez a világ? Mik voltak a fő állomásai ennek az időszaknak?

 – Muzeológusi pályára készültem. Harmadéves egyetemista voltam, mikor lehetőségem nyílt a keszthelyi Balatoni Múzeumban néprajzos státuszba kerülni. Nagy boldogság volt ez, de az időzítés nem volt tökéletes: kicsit korán jött ez az ajánlat. Elfogadtam és másfél évig ingáztam Keszthely és Pécs között.  Rengeteget tanultam mind szakmailag mind emberileg elődömtől, dr. Petánovics Katalintól.  A sors keze lehetett abban, hogy akkor oda kerültem.  Közben azt is éreztem, hogy túl korai még nekem a kutatói székbe ülni, mert előbb sok minden mást is szeretnék magamba szívni.

 – Hogyan oldottad fel ezt a kettősséget?

 – Egy huszárvágással, úgy, hogy a keresztény ikonográfiai érdeklődésem miatt elvégzem Piliscsabán a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen a művészettörténet szakot. Kutatási témám a köpönyeges Mária ábrázolás a koraközépkori Kárpát- medencei alkotásokon. Bár maga a téma kutatása sok utazással járt, a másoddiplomás évek alatt kezdtem el Szentendrén a Szabadtéri Néprajzi Múzeumban dolgozni, inspiráló tárgyi és a szellemi környezetben.

 – Mivel foglalkozták a Skanzenben?

 – A múzeumi marketing tevékenységtől kedve a múzeumpedagógiai feladatokig sok mindenben elmélyülhettem. Jól kamatoztathattam szerteágazó érdeklődésemet. Ehhez a munkához csapatjátékosra volt szükség, és én az vagyok. A mai napig kiváló a kapcsolatom a régi kollégákkal.

 – Mi váltotta fel a Skanzenben töltött impulzív időszakot?

 – Egyfajta lenyugvás, egy más időszak kezdődött az életemben. Férjhez mentem, Tahitótfalun leltünk otthonra, és megszületett a kislányunk Anna, aki már kilenc éves, és a legnagyobb öröm az életünkben.

 – Ő is bekapcsolódik a kézműves és hagyományőrző tevékenységedbe?

 – Nehéz lenne ebből a közegből kimaradnia, hiszen agrármérnök férjem a bőrműves, én foglalkozásokat tartok Tahitótfalun is, de a Hagyományok Háza felkérésére már húsz éve vezetek kézműves programokat. Ugyanakkor nem vonultam el a világtól, VERSARTILE kézműves ékszer a családi vállalkozásunk, ez is mutatja, hogy szeretjük a sokféleséget Anna a Tahitótfalun megtapasztalható  természetközeli életbe, a víz, a hegy, a természetet és értékeinket tisztelő és becsülő közösségbe született. Természetes módon érdeklődik a különféle mesterségek és technikák iránt, és intenzíven el tud mélyülni egy-egy munkában. Nagy öröm számomra a közös alkotás, amikor mint anya- lánya, de mint alkotótársai is kapcsolódunk egy-egy témában. De nagy öröm az alkotás a kézműves csoportommal is. A helyi csoportom alkotásai is megjelentek a Hagyományok Háza Hímestojás kiállításán 2022-ben.

– A kiállításhoz kapcsolódóan mivel rukkoltak elő a tojásírók?

– A Tojásdíszítők Egyesülete Utazó Tojáskosàr programja keretében 2022-ben a húsvéti időszakban 10 népi iparművész tanította az ország különböző területén a tojásírást. Ez a Csoóri Sándor Alap támogatásával jött létre. Eredménye 30 foglalkozás volt, amelyeken úgy 600 fő vett részt.  Az Utazó Tojáskosár programnak én voltam az ötletgazdája, Mosonyi Éva  az egyesület elnökeként ezt felkarolta, és együtt valósítottuk meg ezt sz országos hatókörű programot. 

-Idén a Mesterségek Ünnepén találkoztunk, ahol a Tojásdíszítők Egyesülete az Év Műhelye elismerést kapta .  ebben mi volt a Te részed?

-A csapatmunka megszervezésében és a műhely arculatának kialakításában  Mosonyi Évával közösen   sokat dolgoztunk. Itt vehettem át az Egyesülettől az Arany Tojásfészek díjat, közösségi tevékenységem elismeréseként, melyre nagyon büszke vagyok.

 – A fő profilod a tojásfestés. Hogyan került az életedbe?

 – Tizenéves koromban egy népi játszóház keretében ismerkedtem meg a viaszírás technikájával, s rögtön siker élményem volt. A technikán túl izgatott a motívumok sokfélesége, jelentése és mindezek beleágyazása a húsvéti folklór hagyományba. Alig vártam, hogy a „tojásírás bölcsőjeként” ismert Gyimesbe eljussak, és mélyebb rétegeit tapasztalhassam meg ennek a hagyománynak. Ez az utazás  húsz éves korom táján több alkalommal is megadatott. A kézművesség területén valóban elsősorban a tojásírással kötik össze a nevem.  Ennek az lehet az oka, hogy ezen a területen kaptam olyan kiemelkedő címeket, mint a Népművészet Ifjú Mestere és a népi iparművész elismerések. Fontos számomra a tojásfestés, jelenlegi kutatásomban is központi szerepe van, de ez része az egésznek.

 – Hogyan jelenik ez meg az életedben?

 – A tárgyakat nemcsak alkotom és oktatom, hanem a Hagyományok Háza zsűritagságra kért fel a népi iparművészeti tárgyak minősítésében, valamint a Népművészeti Egyesületek Szövetsége szakági vezetőjeis vagyok.

 – Tehát alkotó vagy, kutató és oktató is egy személyben.

 – Igen, a teljességre törekvés hatja át az életem minden területét. Akár az alkotásban, akár a kutatásban vagy az oktatásban folyamatosan keresem a miérteket, a hogyanokat és a célokat.

 – A tojásdíszítés területén is, hiszen abban, hogy a Tojásírás élő hagyománya Magyarországon felkerült a Szellemi és Kulturális Örökségek Nemzeti Listájára, a te munkád is benne van.

Jókainé Gombosi Beatrix Népművészet Ifjú Mestere munkái: gyimesi írott hímes tojások

– Igen, ez egy nagyon inspiráló munka volt, Mosonyi Éva fogta össze a csapatot. A listára felkerülés számos feltétele közül az egyik, hogy a felterjesztett hagyomány élő legyen, és a továbbélése biztosított. Ezt a tahitótfalui tojásíró csapatommal, a Szépteremtő Kalákával mi is bizonyítottuk.

A képen a többszínű írott hímes tojás készítésének fázisai láthatóak , Jókainé Gombosi Beatrix Népművészet Ifjú Mestere munkái

– Mi a prioritás: az alkotás, a tanítás vagy a kutatás a legfontosabb?

 – A legfontosabb ezek dinamikus egyensúlya. Nem tudnék csak alkotni, de csak tanítani sem. A rétegek, árnyalatok és összefüggések feltárása, a kutatás pedig a hiteles alkotás és oktatás alapja és háttere. Feltöltődést jelent egyik tevékenységből a másikba átlépni, de ezek elválaszthatatlanok egymástól. Mindez segít teljessé tenni az életem.

A Hagyományok Háza kiállításának egy alkotása, Jókainé Gombosi Beatrix munkái

 – Jelenleg is kutatsz?

 – Nagy öröm és megtiszteltetés, hogy három éves Magyar Művészeti Akadémia  alkotói ösztöndíjat nyertem el.

 – Ez mit jelent?

 – Nagyon nagy megtiszteltetés az MMA ösztöndíjasok közé kerülni. Csodálatos kutatók és emberek! Szerencsésnek tartom, hogy az ösztöndíjprogram nem rövidebb három évnél. Ennyi idő szükséges is ahhoz, hogy egy alkotói- kutatói program Az ösztöndíjas munkám idén kezdődött, és a témám a moldvai csángó tojásírás, húsvéti hagyományok  Somoskán, ahol idén jártam és kutattam, a mai napig készítik a hímeseket. Ezek a tojások igen különlegesek.

 – Miben rejlik a különlegességük?

 – Húsvétra-veresre festik az asszonyok, a húsvéti tojás a moldvaiak számára piros, a néphagyomány úgy tartja, Jézus vére festette meg. Ezt régen, a szintetikus festékek kora előtt a szurokfű főzetéből nyerték ki.

 – Nem viaszolják a moldvai tojásokat?

 – De igen, a húsvét utáni vasárnapra, ami a fehér avagy mátkáló vasárnap, a piros tojásokra mintákat írtak, írnak. Ezek a minták különben a gyimesiekre hasonlítanak, csak éppen szinte a fordítottja.

 – Miért?

 – Mert a viaszolt piros tojásokat borscskeserűvel  savanyított vízbe teszik.   Ez a savas anyag lemarja a festéket, kifehéríti a tojást. A moldvaiak ezekkel a kifehérített, viasszal mintázott tojásokkal mátkáztak, azaz kicserélték azokat.

 –Mi a mátkaság?

 – Leányok kölcsönös választásából létrejött, gyakorlatilag választott rokonság. A lányok egymásnak ajándék elfogadásával lettek egymás mátkái, s az ajándékok között mindig volt hímes tojás. Ezek a barátságok egy életen át tartottak, egymás támaszai voltak, úgy mesélik az öregek, hogy még a síron túl is megmaradt ez a kötelék, a lányok legfontosabb önálló választása. Míg más tájegységeken a mátkázáshoz vagy komázáshoz összekészített bőség tálba, kosárba a hímestojás is belekerült, a somoskaiaknál kifejezetten csak a tojások kicserélésével kötöttek mátkaságot.

 – Ma is él ez a szép szokás?

 – A hímeseket még elkészítik, de mára a mátkázás sajnos már nem élő hagyomány.

– Még két év van hátra az MMA ösztöndíj programból.

 – Igen, és a munka minden percét élvezem. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy az élet része a folyamatos tervezés, de az újratervezés is. De biztos vagyok benne, hogy az élet újabb feladatokkal talál majd meg mindannyiinkat. Azt élem meg, hogy az ősi tudásnak, a hagyományoknak a szerepe méltán lesz hangsúlyosabb. Ezeket kutatni, kezemmel megalkotni, másoknak megtanítani pedig dinamikus egység az életemben.

Tánczos Erzsébet beszélgetése