-Mikor alakult a Kolompos zenekar, és kiknek szólt akkor a zenéje? Hogyan született egyáltalán a zenekar neve?- kérdezem Nagy Zoltánt, a Kolompos Zenekar vezetőjét.

Óvodai farsang

-1988-ban alakult együttesünk, éltük a táncházmozgalom megalakult fiatal együtteseinek „mindennapos” életét. Táncegyütteseknél muzsikáltunk, adódó táncházakat, gyermektáncházakat tartottunk, tanultuk a muzsikát, kerestük az utunkat. Egy népzenei táborban kaptuk a nevet, ahol a sok citerás mellett mi voltunk az egyetlen vonószenekar. Minden műsorban benne voltunk, megszerettek minket, így a tábor végén megajándékoztak minket kicsi kolompokkal, így lettünk a Kolompos együttes.

-Változtak-e a tagok az elmúlt évek során, vagy ugyanazokat a zenészeket láthatjuk, hallhatjuk? 

-A kezdeti csapatból már csak ketten vagyunk meg, ifj. Tímár Sándor és Nagy Zoltán. Évek során több változás is történt együttesünkben, valaki családi okok miatt, valaki zenei irányultsága miatt vált ki a csapatból. A legnagyobb változást Szántai Levente, táncos mókamester érkezése jelentette abból a szempontból, hogy ekkor alakult ki a pusztán zenekarból az igazi együttes. Így vagyunk immáron tizenkét éve együtt ugyanebben a formában bőgősünk Végh Gáborral és a legfiatalabb tagunkkal, Barna György hegedűssel.

- Benedek Krisztina miként került a Kolomposhoz, hogyan alakult ki ez a munkakapcsolat?

-Mindenképpen meg kell említeni Benedek Krisztina énekes szerepét is. Vele már az alakuló, korai időszakunkban összeismerkedtünk. Ez 1989-1990-es évekre tehető. Az induló óvodai szerepléseink meghatározó egyénisége volt, kedves, gyermekekhez szóló énekhangjával és tánctudásával. Ő akkoriban még más együttesekben is énekelt. Abban az időben a Kolompos nem tudott eltartani egy énekest, hiszen sok egyéb szereplésünk volt gyermek táncegyütteseknél, táncházakban. De a kapcsolatunk megmaradt, bizonyíték erre a sok közös CD és a szerepléseink.Programjainkról a kolompos.hu honlapon olvashatnak, hírlevelünkre is felíratkozhatnak az érdeklődők.

- Miért fordultak a népzenével éppen a kisgyermekek felé? Egyáltalán, mi változott ezzel a repertoárban, az előadás módjában, hiszen ma már összetéveszthetetlen a Kolompos-stílus? Mennyiben más akár ugyanazokat a dalokat gyerekeknek előadni, mint felnőtteknek? Létezik-e külön gyerekeknek szóló kultúra, gyerek zene ?

-A gyermekekhez való érzékünk - egyfajta pedagógiai érzék - már nagyon hamar megmutatkozott. A táncegyütteseknél, ahol muzsikáltunk (Csepp Csepel, Vadvirág, Kincső), nem csak kísérőzenekar szerettünk volna lenni, hanem a kis táncosokkal igyekeztünk olyan kapcsolatot kialakítani, hogy terelgethessük őket egy általunk jónak vélt irányba. Ezt a kezdeti, ösztönös irányt később megerősítették a Bessenyei György Tanárképző Főiskolán (ma Nyíregyházi Főiskola) folytatott tanulmányaink is. (Tímár S., Nagy Z.)

- Tudatos döntés volt tehát a gyermekek felé fordulás? 

- Nem ezt így nem állíthatjuk. A gyermekműsorok kialakításához, a gyermekeknek való muzsikáláshoz nem „előre megfontoltan” kezdtünk hozzá. A véletlen hozta így. Egy óvodai szereplést vállaltunk el, amiből még egy lett, majd még sok. A második ovis műsor előtt gondolkodtunk el azon, hogy talán nem ugyanazt a műsort kellene adni a gyerekeknek, mint egy hónappal azelőtt. Ezen elgondolkodva indultuk el ezen az úton, így kezdtük lassan-lassan feldolgozni, a gyerekek számára érthető formában megmutatni régi népszokásainkat, a hangszereket, táncaink sajátosságait, muzsikáinkat. Hosszú tanulási folyamat volt ez, bizony sok nehézséggel, és kezdetben még megoldhatatlannak tűnő problémával. Tartott ez mindaddig, míg a sok csiszolódás eredményeként rájöttünk a nyitjára, hogyan lehet a gyermekekkel kommunikálni, miképpen kell nekik elvont fogalmakat bemutatni, hogyan lehet a figyelmüket akár egy órára is megragadni és fogva tartani.

- Mi a tapasztalata, mennyire fogékonyak a mai, elektronikus zenével körülvett gyerekek az autentikus magyar népzenére?

- Amit már az előzőekben írtam, nagyon fontos, hogy mit és hogyan tálalunk a gyerekeknek. Ha érzik a feléjük áradó figyelmet, szeretetet, őszinteséget, valamint érzik a mi meggyőződésünket, elhivatottságunkat a népzenével kapcsolatban, azonnal elfogadják és megszeretik. Nekik nincsenek előítéleteik,  az ő számukra ez is tanulás, a világ megismerésének egyik  módja. Ha számukra érthető módon nyújtjuk a megismerés tárgyát, azonnal elfogadják.

-A Kolompos koncertek, ha jól értelmezem, tematikus előadások és táncházak is egyben. Hogyan jött az ötlet, hogy minden évszak, ünnepkör köré dramatikus előadást alkossanak meg? Mik ezek az előadások? 

- Sokféle műsorunk van. A koncert jellegű előadásoktól a mesejátékokon keresztül a táncházig. Ezeket nagyon gyakran az igényekhez és a lehetőségekhez igazítva keverjük is. Mi legjobban azt szeretjük, ha az „ülős” foglalkozás után tánc következik, mert mire elfárad a buksi, jöhet a könnyed mozgás. Hamar észrevettük, hogy a játékosság nagyon fontos a műsorunk építkezésében. A hajdani „falubeli játékok”, a népszokások megfelelő módon adaptálva, mind-mind lehetőséget adnak arra, hogy szinte beszéd, ismeretterjesztés nélkül meséljünk múltunkról. Szeretünk persze aktuálisak lenni: ősszel szüreti műsor, később karácsonyi, majd farsangi és így tovább. Ugyanezt használtuk ki akkor is, mikor kicsi gyerekeknek játsszuk el a honfoglalást (Csodaszarvas legenda), vagy próbálunk az 1848-49-es szabadságharc történetéből átadni valamit (Jönnek a huszárok). A többi mesejátékunkat is szeretik a gyerekek, felnőttek, mindnek van tanulsága, és sok-sok muzsikával, közös játékkal, mesélünk az életről. (Furulyás Palkó, Egyszer egy királyfi, Vitéz levente, Kiskarácsony-Nagykarácsony, Én elmentem a vásárba, Kőleves mese, Lúdas Matyi).

- Miért tartják fontosnak, hogy a bőséges magyar népdalkincs mellett a gyerekek népszokásokat is átéljenek, illemszabályokat is megtanuljanak?

- Hajdanában a „falusi” kultúra – zene, tánc, mesék, szokások, tárgyi népművészet, irányították az egyén viselkedését, a közösséghez való viszonyát. Egyben eligazodást is nyújtottak az élet minden apró részletében, mikor mit, hogyan kell csinálni, mikor mit illik, és mit nem. Hiszek benne, hogy a hajdani népi kultúránk elemei önmagukban hordozzák ezeket a rendező elveket. Ugyan a folyamatosság megszakadt, az apáról-fiúra módszer már a múlté, de aki mélyebben ássa bele magát hagyományaink megismerésében, az egész világot érti és látja jobban. Ha másképp nem a rendező elv mindenképpen segít a gyermekek személyiségét formálni. 

- Az előadások, mesejátékok stílusa leginkább az óvodás, kisiskolás korosztályhoz szól. Nagyon sok gyerek kap kisebb szerepet, hogyan lehet az esetleges nehéz helyzeteket kezelni? Nem időzített bomba egy-egy ilyen helyzet, amikor színpadra lép 20 ovis?

- Mivel egy nagy közös játéknak fogjuk fel a színpadi szereplést, ezért nem kell külön magyarázni, mit mikor és hogyan kell játszani, szinte mindenki tudja. Néha azért adódnak érdekes helyzetek. Sokszor volt már királykisasszony-csere, hisz a nézőtérről nem lehet látni, hogy a színpadon teljesen más viszonyokba csöppen a kicsi, más a világítás, nem lehet látni a nézőteret rendesen. Ezeket a helyzeteket kedvesen és megértően kell kezelni, a legfontosabb, hogy az előadás minden gyermek számára legyen élmény. Nemrég volt két előadáson is egy-egy „bölcsis huszár” is. Ami azért is nagy fegyvertény volt számunkra, mert mi magunk sem tudtuk, hogy mi lesz akkor, amikor a huszárok mennek tábort verni, meg máskor elmennek a csatába. A mesejáték során kétszer is elhagyják a színpadot és percekre kimennek a színpad hátsó részére, távol anyától, apától. De hát nem azért huszárok a huszárok, még ha bölcsisek is, hogy meghátráljanak a feladattól…

-A gyereksereg egy része visszatérő vendég már, ők tudják, mi az ütőgardon és a tambura, mondják is rögtön. Ez segíti, vagy nehezíti az előadók helyzetét, hogyan képesek mégis a nézőtéri „esélyegyenlőséget” megteremteni?

 -A műsorokon egyféle visszajelzés nekünk, hogy a gyerekek felismernek valamit. De annyira nem ez a lényeg, hiszen a kicsiknek sokszor a hangszernevek olyan elvont fogalmak, nehezen tudják mihez kötni. A legjobban a bőgőt tudják megjegyezni, azt már sokat hallották. A legkevésbé tudják a tamburát. Egyik óvodában egy kislány nagyon jelentkezett, mikor a tamburát kérdeztem, aztán rávágta, hogy: mandarin. Persze a mandolinra gondolt, ami hasonló kicsi, pengetős hangszer. Különben pedig nem az ismeretszerzés a lényeg, hanem inkább a lélekre ható momentumok: a játék, a szeretet, a kedvesség, a mese. Ebben aztán esélyegyenlőség van.

Tánczos Erzsébet írása