Hodász községre utaztam a minap. Készültem, olvastam, vártam már az utazást. Mégis meglepő, megható élményben volt részem.
Nem tudtam ugyanis, hogy 47 évvel ezelőtt a Hodászon alakult az első cigány nemzetiségi óvoda Magyarországon. A hajdani óvodában ma kiállítás mutatja be a „ Madzagóvoda” történetét, és Rézműves Mihályné Lina óvodaalapító regénybe kívánkozón élettörténetét.
Elmentem megnézni a kiállítást, mely olyan nagy hatást gyakorolt rám, hogy másnap újra ellátogattam az óvodába – ezúttal társasággal, Rézműves Mihályné Lina és lánya Rézműves Melinda valamint számos hajdani óvodás is elkísért és mesélt nekem.
Lina és egy hajdani óvodása, Georgina a kiállítást nézi
Lina gondolatai nyitják a kiállítást: "Legelőször is Isten kívánja meg tőlünk a gyermekek szeretetét. Igaz, nem kőtáblára írva adta elénk, de a szívünkbe véste.”
S valóban, az óvoda falai szinte sugározzák a szeretetet. Pedig az intézmény, mely 2009-ig működött, a kezdetekkor még csak nem is állt.
De miért is álmodta meg, s hívta életre Rézműves Mihályné Lina az ország első nemzetiségi óvodáját? Az iskolába kerülő cigánygyerekek nem tudtak magyarul, a tanítók meg cigányul nem tudtak. Hogy is lehetett volna így eredményes az oktatásuk? Lina a saját bőrén tapasztalta a hátrányokat, de szelíd kitartással változtatott a saját sorsán, s aztán vagy háromgenerációnyi gyermekén. Ő maga így vallott erről:
„Tízéves koromig csak cigányul tudtam beszélni, a szüleim nem sokat törődtek az iskoláztatásommal, nem írattak be az iskolába… Elszöktem az iskolába. Amikor beállítottam az osztályba, Tóthné, a tanító néni csodálkozott a legjobban, amikor megpillantotta a fekete szemem és a fekete hajam.
– Hát te ki vagy? Miért jöttél?
– Iskolába szeretnék járni…”
„… Elvégeztem a hetedik osztályt, amikor engem is utolért a cigányok törvénye, ugyanis apám férjhez adott. Ez volt a régi szokás. Megszültem az első gyermekemet, és a fiam már egyéves volt, amikor megbeszéltem anyósommal, hogy vigyázzon rá, míg én esténként iskolába járok. Így egy héten kétszer jártam esti iskolába, és elvégeztem a nyolcadik osztályt.”
A kiállítás egyik tablójáról készült fénykép. Bal oldalon Lina már fiatalasszony, mögötte szeretett anyósa tartja első unokáját, Lina mellett férje Rézműves Mihály ül, aki mindenben támogatta és szerető társa volt.
1968- ra már állami szinten is nyilvánvalóvá vált, hogy a gyerekeknek szükségük van az óvodai nevelésre. Igen ám, de a szülők megijedtek, hogy el akarják venni a gyermekeiket. Linát elfogadták gondozónak, benne megbíztak, hozzá elengedték a gyerekeket.
Lina karókkal és zsineggel fogott neki az óvodaalapításnak. Leverte a karókat és kihúzta a zsineget, elkerítette a játszóteret, ahonnan az ovisok nem mehettek ki, a kívülálló kíváncsiskodók meg nem jöhettek be.
Ekkor jött létre a Madzagóvoda.
Első napon öt gyermekkel foglalkozott, másnap már húsz gyermek várta. Vitt nekik almát és törölközőt, mert az alapvető viselkedési szabályokra is ő tanította meg a kicsiket. Segített önállóan mosakodni, közben magyarázott nekik, hogy előbb jól megmosod a kezedet és az arcodat és aztán lehet megenni az almát.
Mindig vitt valamit a foglalkozásokra, a szülők is látták, hogy szívvel-lélekkel foglalkozik a gyerekekkel.
1969-ben elkezdték építeni az óvodát... „Sok látogatónk jött a megyétől és a járástól, és azt kérdezték, hogyan boldogulok a gyerekekkel? Azt válaszoltam, hogy szeretem őket és nagyon okosak, lehet velük bánni, csak legyen, aki törődik velük. Ekkor nem fizettek nekem ezért, csak azt szerettem volna megmutatni, hogy érdemes óvodát építeni nekünk.”
Az óvodát társadalmi munkában építették, de ekkor még nem kaptak étkezést a gyermekek. Lina vitte a lisztet, krumplit, meg amire szükség volt, hogy jóllakassa a gyerekeket. A gyermekrajz Linát ábrázolja, ahogy a bicikli kormányára akasztva hozza az ételt, meg ahogy almát oszt.
Lina nyolc évig dolgozott mint dajka, tolmács, mosogató, takarító, vízhordó és fűtő. Később az ebédet a két kilométerre eső magyar óvodából hordta kis szekérrel. Ha valami miatt nem tudott dolgozni, akkor másnap a gyerekek sem mentek óvodába, így éveken át nem volt egyetlen szabadnapja sem.
A kiállítás egyik tablójáról készült fénykép
Lina közben nem adta fel az álmát, hogy továbbtanulhasson. 1977-ben szánta el magát. „Írtam az oktatási miniszternek egy kérelmet, hogy szeretném elvégezni a főiskolát, és engedje meg, tekintettel a többéves szakmai munkámra, hogy gimnázium nélkül felvételizhessek a főiskolára. Amikor a kollégáknak elmondtam, hogy kinek írtam, volt, aki kinevetett, de amikor megkaptam a választ, hogy mehetek felvételt tenni, akkor nagyon csodálkoztak. 1980-ban közepes diplomával végeztem.”
Ha valami miatt nem tudott dolgozni, akkor másnap a gyerekek sem mentek óvodába, így éveken át nem volt egyetlen szabadnapja sem.
- Mind az én gyerekem volt – mondja Lina. – Sokat dolgoztam, de nagyon jó volt. Nagyon szeretek minden gyereket.
A gyermekeknek az óvodai évek alatt megszerzett kétnyelvűség a biztonságot hozta el. A kiscsoportba lépők még semmit nem tudtak magyarul, az óvodában tanulták meg a játékosan a magyar nyelvet. Mire iskolába léptek mindkét nyelven biztonsággal ki tudták fejezni magukat. Lina három generációt nevelt fel és adott számukra esélyt az iskola sikeres elvégzéséhez. És adott sok-sok szeretetet. Ezt mutatja a hajdani óvodásainak megható visszaemlékezése, hogy elmondják, milyen öröm volt a Madzagóvodába járni. Mutatják hajdani önmagukat a régi fénylépeken, kikeresik, hogy mi is volt az óvodai jelük, tele vannak emlékekkel. Örök élményeket kaptak a sok dal, játék, foglalkozás közben, s a szeretet, összetartozás élményét.
Rézműves Mihályné Lina, aki munkája elismeréseként megkapta a Munka Érdemrend ezüst fokozatát, majd a Kisebbségekért Díjat, közösségének szeretett és megbecsült tagja.
Linának és férjének három gyermeke született. Úgy mondják a helyiek, s közös fényképeik is úgy mutatják, hogy boldog szövetség volt az ő házasságuk.
A lányuk, Melinda néprajzkutató lett. Elvégezte a Pécsi Tudományegyetem doktori iskoláját, és megalapította az ország első roma tájházát a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Hodászon. Viszi fáradhatatlanul, töretlenül tovább az anyai örökséget
Rézműves Melinda elmondta, hogy a kiállítás tablóit szívesen és ingyen kölcsönadják, mert szeretnék, hogy a kiállítást minél több helyen lássák, hogy nyomot hagyjon az emberek gondolataiban és szívében.
Távozóban még lefényképezem Linát és Melindát a kiállítást nyitó szép porté előtt.
Egy iskolás fiú hátra marad. Visszafordulva véletlenül pillantom meg, hogy búcsúzóul megcirógatja a portét, Lina arcát…
... eszembe jut a Biblia sora : „A szeretet soha el nem múlik.”
Tánczos Erzsébet írása
