A Szeged melletti Tápé községben nemzedékről nemzedékre száll a gyékényszövés mestersége.  Manapság  háziipari szövetkezetben dolgoznak a tápéi gyékényszövők. Az idősebbek  tanítják az ifjakat, hogy a legkiválóbb darabok hirdessék a tápéiak hírnevét. A tápéi gyékényeladásról a 16. századtól van adatunk.

Tápét itt is bemutatják - a 8. rész Tápé:

http://www.mediaklikk.hu/2014/02/12/a-hely-kisfalvak/

Aprólékos munkával a világon egyedülálló tárgyakat készítenek:

 Az ember a természetben föllelhető növényekből  „ ember emlékezet óta” készít építményeket és használati tárgyakat. A régebbi technika a fonás, az egyik legősibb kézművességünk. A szövést – a kender- és lenrost feldolgozásától itt eltekintve –a gyékényfeldolgozásban alkalmazzák.

A gyékény szó egyszerre jelentette a növényt és az ipari terméket.

 A régen számos háziipari termék készült gyékényből, például gyékényszőnyeg. A közmondás is így szól: „Egy gyékényen árulnak.” 

A tápéi ipar fontos terméke volt a gyékényszőnyeg és a szatyor is.

 A középkori Magyarországon elterjedt a földre terített és az ágyon elhelyezett gyékényen való alvás.

A gyékényfonó és a -szövő másképpen és más nyersanyagból dolgozik. Szövésre csak a keskeny levelű gyékény alkalmas. A széles levelű gyékény mivel puha és hajlékony szárú, jól fonható. Utóbbit a bodrogköziek lúgyékénynek, a tápéiak vajasgyékénynek, másutt kádár- vagy pintérgyékénynek  nevezik.

Gyékény szavunk jelöli a növényt és a belőle készített szőnyeget, s Tápé életéhez hozzátartozott mindkettő. Az alapanyagot férfiak gyűjtötték, a levelek széléről lehúzott selyemből gyerekek, fiatalok és öregek sodorták a felvetőszálat, a szövést főként nők végezték. Munkájuknak köszönhetően a gyékényszövés máig jelen van Tápén.

Tápén a szép, hosszú szárú sugarasgyékénynek, a kemény, rugalmas szárút húsosgyékénynek nevezik.

A gyékény fonása az egyszerűbb művelet. Ahol a gyékény megterem,  ott volt gyékényfonó is.

A gyékényfeldolgozás szakaszai:

Nyár végén, ősz elején  a gyékényt a vízben, a töve fölött levágják. Kihúzva megszárítják, kévébe kötik , majd  hazaszállítják. Ezt követi a gyékény feldolgozása.

A gyékényszövés kezdetleges technikáját  ősidők óta  ismerte az ember. A gyékény felhasználása Tápén  az élet minden területét beszőtte,  a bölcsőtől a sírig elkísérve megmunkálóit.
Használati és dísztárgyak, népművészeti és iparművészeti termékek készülnek itt, hogy otthonainkba szépséget és melegséget varázsoljanak.

 Bár a  mocsarak lecsapolásával a gyékénytermő rétek megszűntek, és csak gátak közé szorított alföldi folyóink holtágaiban lehetett gyékényt vágni, s a gyékényes specialisták egy része más jövedelmi forrást keresett, több falu ragaszkodott  a gyékény megmunkálásához, és távolabbi gyékénytermő helyeket is hajlandó volt fölkeresni nyersanyagért.

A 19. század végén falusi, kisvárosi értelmiségi körök is közreműködtek a gyékényes háziipar fenntartásában és terjesztésében. 1896-ban a történelmi Magyarország községeiben háromezer család foglalkozott gyékénymunkával, többségük  a gyékényfonást űzte.

A gyékénymunka: a széles levelű gyékény és a keskeny levelű gyékény leveleinek használati tárgyakká való feldolgozása.

Gyékényfonással gyakran a férfiak foglalkoztak. Ülve, a készítményt a lábuk közé fogva dolgoztak. Szerszámuk egy fanyelű vastű és egy bicska, s  szaruból készített gyűrű a hurkába tekert gyékénylevelek összefogására.

A gyékényszövés több előkészületet és nagyobb felkészültséget kíván, mint a fonás.

Először lehántják a gyékény külső rétegét, az alatta levő rostokról lefejtik a gyékényszár finom szalagjait, azaz a selymet, majd a bélgyékényt meghasítják. A selyemből két tenyér közt zsineget sodornak, amely a szövés hosszanti vetülékszálát képezi. A szövés földbe vert karókhoz erősített, egyszerű szövőszéken történik.

Míg a gyékényvágás férfimunka, a szövés előkészületeiben a család apraja-nagyja részt vesz, addig a szövés női munka.

Így különböző méretű ponyvákat, szőnyegeket, szatyrokat készítenek.

A szövéshez mindenütt ugyanazokat az előkészítő munkákat végzik. Leszedik a gyékény külső rétegét. E munkának Tápén hámizás a neve. Ezután minden egyes gyékényszálról lefejtik a selymét, ami vékony, finom gyékényszál . A gyékénynek az a része, amit már nem lehet tovább szétszedni, a bélgyékény. Tápén ezt is szövőszálnak használták.

A selyemből két tenyér között sodorják az inat más néven ijant. Gyors kézjárást igényel, többnyire a nők és a gyermekek munkája. A kisgyermekek már iskoláskor előtt sodorgattak, ahogyan a felnőttektől látták. Tanítani sem kellett őket rá, ellesték.

A tápéi iskolás korú lányoknak anyjuk minden délután odakészített egy  adag  selymet: előbb elvégezték iskolai feladataikat, majd sodortak, csak ezután mehettek játszani.  A megsodort inat, ijant a térdük közé szorították vagy ráültek.

 A szövést nők végezték, férfiak csak nagyon ritkán szőttek, például ha az asszony sokáig betegeskedett, és rászorult a család. Tápén a 9-10 éves lányt már „beültették a gyékénybe”. Először ritka szövésű csomagológyékény szövését bízták rá, amelynek a minőségére nem kellett ügyelnie, viszont a munkafogásokat jól elsajátíthatta.

Régen még  a fiúk is elsajátították a szövést. A falu rendje  megkövetelte, hogy a 6-14 éves fiúk is belenevelődjenek a gyékényfeldolgozás minden fázisába. Később már nem szőttek és sodortak rendszeresen, de ha szükség volt rá, tudtak segíteni.

A gyékény felhasználása széleskörű: ágyban a szalmazsák alá terítik, használják a kemencepadka takarójául, falvédőül, a döngölt agyagpadló borítására, a ház körül a verem, sírveröm falát bélelik vele, csirkék alá teszik, terményt öntenek rá, hordáskor a kocsi alcserényére terítik, hogy ne hulljon el a szem.

Jelentős mennyiséget vásároltak a bútorkereskedők és a bolgárkertészek. A kubikosok gyakran vesszővázra erősített gyékényponyvából készítettek maguknak kunyhót. Az 1940-1950-es években elterjedt a vendéglőkben faltakaróként való használata.

Tápén nyolc különböző méretű és részben különféle rendeltetésű szövött szatyrot készítettek, mindegyikbe bélést is szőttek.

A   faluban az 1950-es évekig  szinte minden család foglalkozott gyékényszövéssel. A  tápai asszonyok nyelvében pedig „dógozni” és „gyékényt szűnni” szinte egyet jelentett. Készítményeiket  gyékénykofák vásárolták fel. Voltak olyan tápai asszonyok, akik portékájukat maguk árulták a szegedi hetipiacon. Őket kurtakofának nevezték.

 A gyékényszövésről Tápé már ezer éve ismert , a hagyomány a mai napig  él. A közösség számára  fontos  a tradíció, a  népművészet is, ezért Tápé neve gyakorlatilag egybeforrt a gyékényszövéssel. A legjellemzőbb népművészeti termékek is gyékényből készültek, így a híres tápéi szatyor és a gyékényszőnyegek is. A Heller Ödön Művelődési Házban pedig állandó tárlaton láthatóak a tápéi gyékényszövők alkotásai.

 Tánczos Erzsébet

Forrás:

http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-781.html

http://szeged.hu/hirek/19760-tape-elismerese-gyekenybol-szott-hirnev.html

http://www.delmagyar.hu/szeged_hirek/tapei_gyekeny_mentik_a_menthetot/2288198/

http://iligyekenyhucimuci.hupont.hu/4/tapai-szatyrok

https://szegedma.hu/hir/szeged/2013/09/jegyzekbe-vettek-a-tapai-gyekenymuvesseget-elismerten-nemzeti-kulturalis-ertekunk.html

http://naput.hu/g-mainmenu-30/1884-tape-elismerese-gyekenybl-sztt-hirnev

http://erzsilapja.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1183240

http://erdovidekihorgasz.webuda.com/gyekeny.html

http://thematicroutes.dkmt.eu/hu/Thematics/Folklore/8days/78/170