Sorsich Júlia: ízig-vérig (kém)nő mosóteknőben

2016. március 04. - netfolk

A szabadságharcnak számos női amazonja volt, tették a dolgukat, meg még sokkal többet is

annál. Sokszor nehéz különválasztani a legendát a tényektől, de nem baj, örüljünk annak, ami a

rendelkezésünkre áll. A történetek valóságalapját ugyan ma már nem nagyon lehet kibogozni,

de ettől függetlenül számot tarthatnak az érdeklődésünkre.

Ilyen különleges sorsú nő volt Sorsich Júlia is, a kémnő. Bátor cselekedetéről egy helyi lap így írt: a

„Szolnokon lévő német haderő kikémlelésére szülővárosa iránti szeretet vezette, mert azon hír volt

elterjedve, hogy Szolnok, ha bevétele nem sikerülend, fel fog perzseltetni. De az átmenetel nagyon nyaktörő

munka volt, mert Szanda felé sehol sem lehetett átmenni, a csónakok mind be voltak lakatolva, s a

Tiszaparton mindenütt őrök valának felállítva. Fokorúnál próbált tehát átmenni. Kérésére a fokorúi

tiszttartó egy nagy sütőteknőt és lapátot vitetett le a kocsisa által, de egy őr észrevette, s az

úgynevezett platzról 3 német katona kocsin utánament, s ezek folytonos lövöldözése közt

jutott a túlsó partra. A Tisza itt igen keskeny lévén, midőn a teknőből a túlsó partra lépett, egy

golyó lábán találta, de nem veszélyesen. Törökszentmiklóson Vécseynek azonnal jelentést

tett, aki futár által a Szolnokon létező német haderő mibenállásáról Damjanichot értesítette”.

A közismert tény, hogy az osztrákok, ahogy befészkelték magukat a nehezen védhető városba,

1849 februárjában komoly erődítési munkálatokba fogtak a Tisza felőli oldalon. Hiába, a

magyarok szépen hátulról besétáltak a városba.

Ez úgy történhetett meg, hogy a honvédseregnek mindenről tudomása volt, amit az osztrákok a

városban csináltak.

Jókai persze szokás szerint erről is tud valamit, persze szép színeset:egy titokzatos nő,

Sorsich, vagy más néven Schauersütz Júlia történetét, aki a Tiszán mosóteknőben átevezve

vitte a híreket a honvédseregnek a túlparti állapotokról. Júlia, Sauerschütz József szolnoki

könyvkötőmester lánya pár évvel a forradalom előtt otthonról megszökve Kossuth Lajos édesanyjánál szolgált,

ezt is felrótták neki később az osztrákok. Júlia kalandos vízi túrája közben tüzet nyitott rá egy osztrák

járőr, s meg is sebezte, amikor kilépett a partra.

A forradalom utáni életéről keveset, de érdekeset tudunk. Kapcsolatba került a kor jelentős költőjével,

a forradalom népies krónikájának, az Arany Trombitának a szerzőjével, Sárosi Gyulával, aki a

szabadságharcról szóló verses krónika írója, ezért a fegyverletétel után bujdosásra

kényszerült. Gyöngyösre nem egyedül érkezett , hanem Sorsich Júliával, aki bátyja irataival

látta el. Sárosi Gyula így Sorsich Albert német és olasz nyelvmesterként viszonylagos

nyugalomban élt „a Mátra kapujában”. Lelki jellegű is lehetett ez a rejtegetés, mert

egymásnak társai let ek. Ez a kapcsolat ismertséget hozott a számára,és aztán bajt is csőstül.

A hatóság két év múlva a nyomára akadt, s egy kora reggelen csendőrök keresték lakásán.

Sorsich Júlia lélekjelenléte a régi volt: az ablakon bujtatta ki Sárosit az udvarra, s a költőnek

sikerült elmenekülnie. Közben az asszony elégette a veszélyes kéziratokat, s csak miután

mindezt elrendezte, engedte be a dörömbölő csendőröket, akik magukkal vitték Júliát.

1853-ban bebörtönözték, egy névsorban szerepelt a bebörtönzött Madách Imrével.

Egy év múlva szabadult a fogságból, de pályája ekkor már elvált Sárosi Gyuláétól.

Személyleírását szabaduló leveléből ismerjük: „Szolnoki születésű, s oda való illetőségű 25

éves kath. vallású, magyarul beszél csak, középtermetű, haja gesztenyeszínű, szemei barnák,

arcza kerekded, himlőhelyes.”

1858-ban Pesten férjhez ment Krimvald Antalhoz ekkor még mindig megfigyelés alatt állt.

Azért,hogy minél messzebb kerüljenek az osztrák rendőrség figyelő tekintetétől, Romániába,

az Al-Dunához költöztek, ahol vendéglőt nyitottak. A férj azonban megbetegedett, meg is

halt, ezután Júlia elrománosodott magyarok gyermekeinek magyar nyelvre tanításból tartotta

fenn magát. Az utolsó híradás negyven évvel a forradalom utánról szól . 1890-ben járt még Szolnokon, s

az idős asszony így emlékezett vissza ifjúságára, a régi időkre, miszerint:

„Hej uram! sokat szenvedtem én a hazáért, de amit tettem, nem jutalomért, hanem

hazaszeretetből tettem és azért, hogy már öreg vagyok, ha még egyszer valaha csata lesz

Szolnoknál, írja meg nekem az úr, hogy hazajöhessek, akkor még teszek egy bravúrt!”

Tánczos Erzsébet

Forrás: Szilágyi Rita: Nők a szabadságharcban, Duna International Kft., 2012