Melankolikus ideje az évnek az, amiben most járunk. Manapság nem vezetnek minket szigorú szabályok, hogy hogyan éljünk és haljunk, s az is magánügy, hogy ki mit gondol a túlvilágról, gondol-e valamit.
Annak idején még gyásznak is megvolt a maga „ menete”, ami a kényszerű kötöttség mellett fogódzót jelenthetett az egyénnek. Ezek a szokások segítették a gyászolókat abban, hogy meggyászolják majd el is engedjék szeretteiket.
Nézzük most ezeket dióhéjban:
A gyász ideje a hátramaradottak számára megszabott volt, hat héttől egy évig terjedt, attól függően, hogy milyen életkorú hozzátartozóját veszítette el valaki. Csecsemőt, kicsike gyermeket hat hétig gyászoltak, nagyobbacska gyermeket hat hónapig, felnőttet egy évig gyászoltak. Ez a „ leosztás” mai szemmel igen ridegnek tűnik, de ne feledjük, hogy a csecsemőhalandóság igen magas volt, valahol az élet részének tartották – „ ISTEN ADTA- ISTEN ELVETTE” tartották.
A legfájdalmasabb az eladó lányok, házasulandó korú fiatalemberek elvesztése volt, őket életük végéig gyászolta az édesanyjuk. Az idősek elvesztése szintén az élet rendjébe simult, az idősek már életükben szépen elrendezték dolgaikat, például előkészítették temetési ruhájukat. A gyász időtartama függött a gyászoló életkorától is. Az idősebbek akár életük végéig gyászoltak, a középkorúak megtartották az egy évet, a fiatalok viszont sokszor elhagyták, megtörték az előírt gyász időt.
A gyászolók fontos tevékenysége volt az alamizsnálkodás, melyet sokszor maga az elhunyt is előírt. A szegényeknek úgy adtak pénzt vagy egyebet, hogy a halott lelki üdvéért imádkozzanak: „mert a szegények imáját jobban meghallgatik”. Ez a halott-tisztelet jellegzetes motívuma, melyben a megajándékozott mintegy a halott megszemélyesítőjeként jelenik meg.
A gyász legegyszerűbb jelzése – férfiaknál – a kalap levétele volt. Lányoknál, asszonyoknál a kibontott haj, ezt a lányok kendővel fedték be.
A FEHÉRGYÁSZ:
A fehér színű viselet a vászonnemű eredeti dísztelen színéhez való visszatérés, a festésről való lemondás révén jelezhette a gyászt. Ezt erősítette a fehér szín tisztító erejébe vetett hit. Hazánkban a fehér gyász színe főleg Dél- és Nyugat-Dunántúlon volt legtovább szokásban.
Somogy megyében, az Ormánság területén az idősödő asszonyok egyre inkább elhagyták a fiatalabb korukban használt színeket, végül már csak fehérben jártak.
A gyászoló fiatalasszonyok fehérre cserélték le színes főkötőiket, pruszlikjaikat, kötényeiket, és csak a férfiak kalapja maradhatott fekete színű - ha nem vették le a kalapot.
Ez az általános fehér gyász szín emlékként a Torockói asszonyok fehér öltözetében máig fennmaradt.
Ide tartozika fehérítetlen vásznak mellett a sáfránnyal sárgított vászonruha is, mely a Dél Dunántúlon, Csökölyön még a 19. század végén is szokásban volt. Az itteni fehér gyászruha blúzból, alsó-, felső szoknyából, kötényből, váll- és fejkendőből, félrevetőből, valamint a fejfedőt fogó pántból a kászliból állt.
Az itteni idős emberek ruháját, halotti ravatalát és a gyászruhát is sáfránnyal sárgították.
Érsekcsanádon ez a szokás még a 20. század elején is szokásban volt; itt még ekkor is sáfrányos ravatalon, sáfránnyal sárgított halotti ruhába öltöztették az idős embereket.
A fekete öltözet bizonyos elképzelés szerint a sötét színben való elrejtőzésben, befelé fordulásban gyökerezhetett. Érdekesség a gyermeküket gyászoló anyák öltözetében a piros, a fiatalokat, gyermekeket gyászolóknál a kék, az ifjú legény gyászolásánál pedig a zöld szín is megjelent.
A gyászidő alatt tilos volt a vígsághelyekre menniük a gyászolóknak, nem mehetnek táncba. Nem is nótázhattak, de a templomban énekelhettek. A nyilvános helyektől vissza kellett húzódniuk, a gyászidőn belül az újabb házasságkötés is tilalmas volt. Idősebb özvegyek ha esküvővel álmodtak, hamarost bekövetkező halálukkal magyarázták, hogy akkor majd elhunyt párjukkal kelnek újra egybe. A fiatalok akik szüleiket, testvéreiket gyászolták nem mehettek bálba, mulatságba, vigasságba, nyilván nem kötöttek házasságot, ezzel megvárták vele a gyászév leteltét.
Nehéz téma ez, mert maga a halál beálltáról való vélekedés sem volt egységes az egész országban.
Egyes hiedelmek szerint a halál fokozatosan következik be; a holttest egy ideig lát és hall. Csak bizonyos életfunkciókat veszt el azzal, hogy nem lélegzik, mások megmaradtak a hiedelmek szerint. ( Egyes hiedelmek szerint a meghaltak a túlvilágon például körmeneten, búcsún vesznek részt.)
Élet és halál közötti ősi határ a temetés.
Még a XX. században is szokás volt a halott mellé a koporsóba különböző tárgyakat helyezni.
A legfontosabbnak a halott felöltöztetését, tehát ruházatát tartották. Használati tárgyakat, szerszámokat is tettek a koporsóba; de nem annyira hasznos, mint inkább a halottnak kedves tárgyakat: gyerekjátékot, pipát, zsebkendőt temettek vele. Szokásban volt az olvasó, imakönyv, Biblia koporsóba helyezése.
A levágott hajat és körmöt nem volt szabad elkótyavetyélni, hanem összegyűjtve a halott mellé tették, mert a túlvilágra vezető úton szüksége van rá. Ha hiányzik akkor „visszajár” érte, amit azért senki sem szeretett volna. A túlvilágra vezető utat hosszú ideig tartó és fáradságos, akadályokkal terhes utazásnak képzelték el, amelyre el kell látni az eltemetett halottat. A halott szeméről levett pénzt kezébe vagy mellé helyezték a koporsóba. Ezt azzal magyarázták, hogy a halott vízen vagy hídon átjut a túlvilágra, és a nála levő pénzből fizeti a vámot. Ha nem teszik mellé, visszajárhat érte az élőkhöz, azt pedig senki sem akarta.. .
A halott túlvilági ellátásának gondolata érhető tetten a ruházat kötőinek, gombjainak kioldásában is, mégpedig azért, hogy ne gátolják szabad mozgását a túlvilágon. Pont ezért néhol cipőt húztak a halottra, hogy tudjon menni a többiekkel, néhol viszont éppen úgy tartották, hogy nem szabad rá lábbelit adni. Sőt mi több, a csizma sarokvasát le kell venni, mert annak kopogása felébresztené a „pokol kutyáját”.
Az álomban megjelenő halottak „üzeneteiből” és a halottlátók tudósításaiból " informálódott" a család. Ezek beszámolnak valamilyen, a család halottainak hiányzó dologról, ami legtöbbször ruhadarab: kendő, nadrágszíj, harisnyatartó, melynek hiánya kényelmetlenné teszi a túlvilági életet.
MA:
A halottakról való méltó megemlékezés a sír évenkénti díszbe öltöztetése ma is. A katolikusok mindenszentekkor (november 1.), a protestánsok pedig halottak napján (november 2.) mennek a temetőbe szeretteik sírjához. Mind a mai napig fontos az elhunytak emlékezetének ez az ünnepe, melyben élők és holtak összetartozása fejeződik ki .
MINDENSZENTEK NAPJÁRÓL BŐVEBBEN ITT IS OLVASHAT: http://netfolk.blog.hu/2013/10/31/november_1-_mindenszentek_napja
HALOTTAK NAPJÁRÓL ITT ÍRTAM BŐVEBBEN: http://netfolk.blog.hu/2012/11/02/november_2_vagy_3_a_halottak_napja_gyujtsunk_gyertyat
Régebben szokás volt, hogy az egész család együtt kereste fel hozzátartozóik sírjait, koszorút, virágot, gyertyát helyeztek részben a sírhantra, részben pedig magára a sírjelre is. A felnőttek addig imádkoztak a sír körül, felidézték a halottakhoz fűződő emlékeket, vagy éppen egymás gondjairól beszélgettek, amíg csak égtek a gyertyák. Ekkor még a messzire származott családtagok is hazatértek.
A temetőből hazatérve sok helyen a mai napig gyertyákat gyújtanak az ablakokban, az asztalon – rendszerint itt annyi szálat, ahány halottjukról megemlékeznek.
A betegek és az öregek számára sokszor az ágyuk mellé helyezik a gyertyákat. Ilyenkor minden családtag összegyűlik, s együtt imádkoznak a halottaikért. Az imádkozás kezdetét és végét rendre a templomi harangszó jelzi. A néphagyomány szerint a közös imádkozás idején vagy az éjjel hazalátogatnak az elhunytak lelkei. Számukra ezért vizet és sót készítenek ki éjszakára az asztalra vagy az ablakba.
Tánczos Erzsébet írása
Forrás:
http://www.zselica.hu/?page=f09.htm
http://hu.wikipedia.org/wiki/Feh%C3%A9r_gy%C3%A1sz
http://mek.niif.hu/02100/02152/html/07/54.html
http://mek.oszk.hu/02100/02152/html/07/410.html#416
v
