A Szellemi Kulturális Örökség Nemzeti Jegyzékén 4.: a kalocsai hímzés, viselet, pingálás, tánc

2013. március 06. - netfolk

A kalocsai hímzés és pingálás messze földön ismert, és gyakran a magyar népművészettel azonosítják. Ez a tevékenység a Kalocsa határában kialakult falvak: Drágszél, Homokmégy, Öregcsertő, Szakmár, Újtelek, és a hozzájuk tartozó településrészek hagyományos paraszti kultúrájának egyedülálló eleme. A jellegzetes nyelvjárása, népművészete, katolikus vallása által jól körülhatárolható, földrajzilag a Kalocsai Sárköznek nevezett régióban élő néprajzi csoportot potának nevezik a környező falvak lakói. A ma is alkotó író-, pingáló- és hímzőasszonyok a kalocsai népművészet hordozói és életben tartói. A hagyományőrző csoportok, a néptánc együttesek, a múzeum, a népművészeti ház e jellegzetes kultúra, a népművészet által meghatározott kalocsai identitás őrzői.

A kalocsai vitathatatlanul a legnépszerűbb hímzésminták egyike - a másik persze a matyó.

A kalocsai hímzés története:

A kalocsai hímzés- nem meglelő - a Kalocsán és környékén kialakult hímzésmintákkal díszített munka. Kezdetben a vidék asszonyai, leányai a saját holmijukat díszítették hímzéssel. Kihímezték az ágyruhákat (díszes lepedőszélek, párnavégek), asztalneműket (abrosz, asztali futó, szalvéta), zsebkendőket. Ezek a leányok kelengyéjébe kerültek.

Díszítették a női felsőruházat nagy részét: kötényeket, blúzok ingvállait, nyakrészét, mellényeket (pruszlikokat), valamint különböző kendőket (komakendő, fejkendő, keszkenő) is. A férfiingek kézelőjére, az ujjakra, és a nyakrészre szintén hímzés került.

Ez a kép az online Magyar Néprajzi Múzeumból van:

A 19. század végén egyszer csak igen népszerű lett a kalocsai motívumvilág, ettől fogva már bérmunkában is hímeztek a kalocsai lányok és asszonyok. Az igényesebb úri-polgári háztartások számára készítették a hímzéseket.

Ezek még nem a most népszerű tarka hímzések, mert eleinte egyszínű fehér volt a kalocsai hímzés - általánosságban igaz, hogy a sokféle színű fonalat az átlagember nem tudta megvenni, ezért is kevés alapszínből áll a legtöbb régi hímzés.

Az 1890-es évek után lett általános, hogy a hófehér lyukhímzés helyett a motívumokat teljesen betöltik laposöltéssel. A színes kalocsai hímzés kibontakozásában nagy szerepet játszott Kovácsné Király Ilus ( 1886.–1966.), a népművészet mestere, kalocsai hímző- és íróasszony, a kalocsai népművészet megújítója. Mikor ő nagylány korában hímezni kezdett, a kalocsai hímzés kék és piros virágokat jelentett, de a falpingáláshoz zöldet is használtak. Innen jutott az ifjú Király Ilus eszébe, hogy miért is ne lehetne a növényszárakat is zölddel kihímezni. jól ismerte a vadvirágokat, mintáihoz forradalmain azokat használta fel, mert a ókalocsai virágokat túlzottan stilizáltak találta. Vadvirág eladdig nem jelent meg sem hímzéseken, sem pingálásokon. A változtatások pillanatok alatt igen népszerűek lettek. Egyszer egy asszony francia divatlapot mutatott neki, benne látta meg Király Ilus a Richelieu-hímzést (riseliő), amit hamarjában beépített a kalocsai motívumvilágba, kezdetben egyszínű fehérben. Önéletrajzában olvasható, hogy leánya azzal álmodott, hogy színes rózsákat varrtak fehér helyett. Az álmot hamar valósággá változtatták, sikere átütő volt.

Mivel az újkalocsai nem az ókalocsai népművészet folytatása, kritizálták is újításait, mondván, hogy a tobzódó, harsogó színek a kalocsai népművészet eredeti jellegét teszik tönkre.

Ízlés dolga, hogy kinek mi tetszik, de a kalocsai ma újra divat hazánk határain belül és kívül, ez pedig vitathatatlanul nagyszerű dolog!

Élénkülő színvilág:

Az ó kalocsai hímzéseken a textileket rendre fehér lyukhímzéssel varrták ki. Elvétve hímeztek kék-vörös, fekete pamutfonallal is, de ezek a régi színes hímzések általában kifakult zöldek ma már. Ez azért van így, mert nem volt színtartó a fonaluk. A huszadik század első harmadától kezdve igen színessé vált a kalocsai hímzés, részben Király Ilus hatására, részben a megfizethetővé vált színes fonalaknak köszönhetően. A legismertebb, alkalmazott színeket így nevezik: tulipiros, lángszín, borszín, libazöld, irigysárga, fecskenyakvörös, vadgalambkék, gálickék, bársonykék.

A kalocsai színes hímzésben hat főszín két árnyalatban, ilyen párosításban jelenik meg:

a bordót a pirossal, a rózsaszínt saját sötétebb árnyalatával, a narancssárgát citromsárgával, a kéket saját sötétebb árnyalatával, a lilát saját sötétebb árnyalatával és a zöldet saját sötétebb árnyalatával.

A leveleket középen lehet felezni, s a zöld kétféle árnyalatával hímezni.

A hímzett ruhadarabok színezését meghatározta viselőjük életkora. A legdíszesebb, legélénkebb az új menyecske ruhája volt. Az idősebb asszonyok öltözete kevésbé díszes, a színek sötétülnek. A kék-lila-zöld színekkel hímzett darabokat szomorúpamukosnak nevezték, s a félgyász jele volt a kalocsai hímzésben.

Motívumok:

A minták, motívumok a falfestés motívumaival gazdagodtak. Idővel megjelentek a vadvirágok a kerti motívumok mellett. Ez Király Ilus ötlete volt, igen érdekes, egészen új jelenség. Gondoljunk csak bele: a parasztasszony számára a hímzett motívum ünnepi dolog volt! A rózsa mellett a gránátalma az egyik leggyakoribb régi virágmotívum, hát nem a mezők virága! A vadvirág szépségét egyszerűen nem fedezhették fel, mert számukra az élelmet veszélyeztette.

Dehogy akartak búzavirágot - mely különben jelen sorok írójának a kedvence - látni a párnacégen vagy a kötényükön!

Az újkalocsai motívumok nem stilizáltak, hanem természethűek. Kedveltek a rozmaringos, szíves, kerekrúzsás, hosszúrúzsás, nyolcas, szőlőfejes, szilvamagos, szederindás, búzakalászos, pipacsos, harcsás minták.

A nagyobb virágokat és a leveleket felezve rajzolták elő, és a megfelelő szín két árnyalatával hímezték.

Ezt a filmet ajánlom a kalocsai népművészetről:

Kalocsa vidéki viselet:

Menyasszony és vőlegény ókalocsai viseletben.

Az egykori kalocsai szállások ( ma falvak) öltözetei tartoznak ide. Korai, régies öltözetdarabok alig találhatók annál több a friss, az új elem. A sokféle felhasznált anyag és díszítésmód igen változatossá, gazdaggá teszi.

A lányok hajukat elválasztva, két ágba fonva koszorúba tűzték, és a fejtetőn csokorba kötött szalaggal fogták át. Az asszonyok szabott, hímzett gyolcs főkötőt tettek a kontyukra munkában, ez volt a hétköznapi viselet. Ünnepen színes gyöngyökkel mintásan hímzett fityulát vettek a főkötő fölé. Efölött viselték az áll alatt megkötött fejkendőket. Jellemző volt a nyakfodor, a krézli. Ennek az öltözetnek csak sokszoknyás változatait ismerjük. Egy-egy leány három garnitúra alsószoknyát kapott a kelengyébe: egy fehéret, egy rózsaszínt és egy világos kéket. Alsószoknyává lényegült a megfakult, megkopott felsőszoknya is, melyet a fiatalok pirossal, az idősebbek fekete anyaggal szegtek fel alul. Négy-öt alsót is felvettek egymásra, s ünnepen nagy kerek farpárnát is tettek. A szoknyákat ráncba szedték. Az ünnepi szoknyák aljára körül fekete csipkesorokat varrtak. A kötényüknek jellegzetes a formája: egyenes, két alsó sarka lekerekített és gyakran hímzett. Gyakori volt a pruszlik viselése. A Kalocsa vidéki viselet pruszlikja testhez álló, elöl gombolódik.

Előszeretettel hordták a színes, kötött gyapjú harisnyákat, melyeket még ki is hímeztek a papucshoz. Divatos volt a színes fűzős, szalagcsokros fekete bársonyszárú cipő is.

A férfiak lehajtott gallérú, kézelős gyolcsinget viseltek; vászongatyát csak nyáron, munkában. Ünnepen nyáridőben is az ellenzős, vitézkötéses fekete posztó csizmanadrágot hordták. Egyedül a Kalocsa vidéki viseletre jellemző a hosszú, csipkével és zsinórozással díszített, csukott, álló gallérú úgynevezett untercikk. Kék vagy fekete brokátból, bársonyból készítették, de vannak rózsás példányai is. Ezt az ingre öltötték, föléje rövid, kivágott, könnyű, zsinórral gazdagon kihányt kis mellényt vettek. Télen fekete szövetkabát és prémgalléros rövid nagykabát a divat. Öregemberek sokáig hordtak subákat prémkucsmával, de prémkucsmát hordtak a fiatalok is télen, nyáron meg keskeny karimájú, kerekre formált tetejű kalapot.

Nézzünk kalocsai néptáncot, mely kulturális örökségünk része: