A parasztság életének legnyugodtabb időszaka a tél volt, ekkor jutott idő a pihenésre, a
szórakozásra, a párválasztásra. Minden munkának meghatározott ideje volt, ami persze az önellátásból fakadt.
Kukoricafosztás. Forrás: Néprajzi lexikon
Olyan társas összejöveteleket szerveztek, amelyek a munka mellett lehetőséget adtak a szórakozásra, ismerkedésre. Ilyen volt a tengerihántás (kukoricafosztás), a tollfosztás vagy például a fonó, ahol mindenki a magáét fonta, a munkavégzés maga volt közös.
A tengerihántás a kukoricacsövek levelének lefosztása. Nevezték még máléfejtőnek, a székelyeknél bontónak is. A háznál a betakarítás után összegyűlt kukoricacsöveket-egymást kisegítve, közös munkával tisztították meg a levelektől. A közösen végzett munka jó alkalmat teremtett az elbeszélgetésre, mesemondásra, játékos évődésre, dalolásra, találós kérdések megfejtésére. Amikor még villanyvilágítás sem volt, ez a fajta együttlét jelentette a szórakozási alkalmat. Leghosszabb életű munkaszokásaink közé tartozik a tengerihántás, még a huszadik század második felében is szokásban volt.
Kukoricafosztás. Forrás: Néprajzi lexikon
A paraszti társadalomban egymásra voltak utalva az emberek, de ezt természetesnek tartották. Komaválasztáskor is mindenki olyan komát akart választani, akiről tudta, hogy számíthat majd rá házépítéskor, kukoricafosztáskor, tollfosztáskor, fonásnál. Ezeket a munkákat kalákában végezték. A kaláka különben román eredetű szó, szívességi alapon szerveződő, a közösségen belül kölcsönös segítségnyújtásra épülő munkaforma.
Kukoricafosztás. Forrás: Néprajzi lexikon
A hagyományos társadalomban igen erős, nemek szerinti munkamegosztás működött. Míg például a disznóölésnél mindenkinek jutott feladat, minden korosztálynak, minden nemű és rangú embernek, a kukoricafosztás főként a lányok, legények, tehát a fiatalok dolga volt. Logikus, hogy ilyenkor alkalom nyílt a fiatalok találkozására, ismerkedésére, egymás „megszemlélésére”, incselkedésre és szórakozásra. Nóta és tréfálkozás mellett dolgoztak.
Hangulatfestőnek álljon itt Hollósy Simon Tengerihántás című festménye:
A kukoricafosztás előtt a gazdasszony sorra járta ismerőseit, így hívta meg őket. Volt, hogy a gazda zászlót vagy zöld gallyat tűz ki a kapujára, így várja a kisegítőit. Jó időben az udvaron, esőben a konyhában, fészerben fosztottak Mint minden kalákás munkánál, itt alapszabály, hogy visszaadják a munkát; a következő kukoricafosztást rendszerint a munka közben beszélték meg. A nagykőrösi tanyavilágban a fiatalok egyik legfontosabb szórakozási alkalma volt a kukoricafosztás. Nagylányok és legények mehettek oda. A legjobb énekest felültették a rakás tetejére, neki dolgoznia nem, csak énekelnie kellett egész idő alatt.
Előfordult, hogy a legények jelmezekbe öltözve ijesztgették a fosztókat. Mindenütt szokás az üszkös kukoricával való játék: egymást – főleg a lányokat – bekormozzák vele, egymáshoz dobálják. Ha hiányos szemű kukoricát találtak: „anyósodnak annyi foga legyen” – kiáltották.
A kukoricafosztókat a háziak főtt kukoricával (a fonóban is édes kukoricát ettek), borral, mézes pálinkával, kaláccsal, szőlővel kínálták. A munka végeztével (néhol közben is) a mézes pálinka segítségével jókat táncoltak, áldomásokat ittak.
Különös jelentőségű a piros kukoricacső. Játékos és jósló jelentősége is van: ha a legény el tudta venni a lánytól, csakis csókért adta vissza. Az a lány pedig, aki három piros csövet talált, abban az évben számíthatott a saját lakodalmára. A piros csövekből huncutkodva jósoltak a leendő gyermekek számára.
Ez a motívum is szerepel Arany János balladájában:
TENGERI-HÁNTÁS
Ropog a tűz, messze süt a vidékre,
Pirosan száll füstje fel a nagy égre;
Körülállja egynehány fa,
Tovanyúlik rémes árnya;
S körül űli a tanyáknak
Szép legénye, szép leánya.
„Szaporán, hé! nagy a rakás; mozogni!
Nem is illik összebúva susogni.
Ki először piros csőt lel,
Lakodalma lesz az ősszel.
- Tegyetek rá! hadd lobogjon:
Te gyerek, gondolj a tűzzel.
- Dalos Eszti szép leány volt, de árva.
Fiatal még a mezei munkára;
Sanyarú volt beleszokni:
Napon égni, pirosodni,
- Hüvös éj lesz, fogas a szél! -
Derekának hajladozni.
Deli karcsú derekában a salló,
Puha lábán nem teve kárt a talló;
Mint a búza, piros, teljes,
Kerek arca, maga mellyes,
- Teli a hold, most buvik fel -
Az egész lyány ugyan helyes.
Tuba Ferkó juhot őriz a tájon:
Juha mételyt legel a rossz lapályon,
Maga oly bús... mi nem éri?
Furulyája mindig sí-ri,
- Aha! rókát hajt a Bodré -
Dalos Esztert úgy kiséri.
Dalos Eszti - a mezőre kiment ő,
Aratókkal puha fűvön pihent ő;
De ha álom ért reájok,
Odahagyta kis tanyájok’
- Töri a vadkan az „irtást” -
Ne tegyétek, ti leányok!
Szederinda gyolcs ruháját szakasztja,
Tövis, talló piros vérit fakasztja;
Hova jár, mint kósza lélek,
Ha alusznak más cselédek?...
- Soha, mennyi csillag hull ma! -
Ti, leányok, ne tegyétek.
Tuba Ferkó a legelőt megúnta,
Tovahajtott, furulyáját se fútta;
Dalos Eszter nem kiséri,
Maga halvány, dala sí-rí:
- Nagy a harmat, esik egyre -
Csak az isten tudja, mér’ rí.
Szomorún jár, tébolyog a mezőben,
Nem is áll jól semmi dolog kezében;
Éje hosszú, napja bágyadt,
Szive sóhajt - csak egy vágyat:
- De suhogjon az a munka! -
Te, halál, vess puha ágyat.
Ködös őszre vált az idő azonban,
Törik is már a tengerit Adonyban;
Dalos Eszter csak nem jött ki:
Temetőbe költözött ki;
- Az a Lombár nagy harangja! -
Ne gyalázza érte senki.
Tuba Ferkó hazakerűlt sokára,
Dalos Esztit hallja szegényt, hogy jára;
Ki-kimén a temetőbe
Rossz időbe’, jó időbe’:
- Kuvikol már, az ebanyja! -
„Itt nyugosznak, fagyos földbe.”
Maga Ferkó nem nyughatik az ágyon,
Behunyt szemmel jár-kel a holdvilágon,
Muzsikát hall nagy-fenn, messze,
Dalos Eszti hangja közte,
- Ne aludj, hé! vele álmodsz -
Azt danolja: „gyere! jöszte!”
Nosza Ferkó, felszalad a boglyára,
Azután vidorabb lesz, majd sebesebb
Kapaszkodnék, de nem éri,
Feje szédűl: mi nem éri?...
- Tizenkettőt ver Adonyban:
Elég is volt ma regélni. -”
Lohad a tűz; a legények subába -
Összebúnak a leányok csuhába;
Magasan a levegőben
Repül egy nagy lepedő fenn:
Azon ülve muzsikálnak,
Furulyálnak, eltünőben.
Kukoricafosztás alkalmával játszott dramatikus játék a tinóvásár-jelenet. Egy legény fejmagasságban botot tartott, arra cserépfazekat vagy edényt tettek, a játékost pokróccal letakarták. A kukoricafosztóban eladásra kínálták. A jelenlévők alkudoztak az állatra, de nem tudtak megegyezni. Végül a „gazda” fejbe ütötte a jószágát, az elesett, majd azután felkelt és mentek tovább a másik helyre.
Nádudvaron csürhét jártak: egy legény a kondást alakította, a többiek alkalmas pillanatban megrohanták a kukoricát. Az est fénypontja felé a lányok csövekkel dobálták z alakoskodókat, akik arra vártak, hogy a megfelelő pillanatban, hogy a kukoricahéjon meghempergethessék, megölelhessék a lányokat.
Ez a meghempergetés – fogdosás szigorúan a közösség szeme előtt történt, folyamatos kontroll alatt.
Íme a tengeri-hántás színpadra álmodva:
Ez a kis film csak részben kapcsolódik, de rém vicces és hasznos, ezért nincs szívem lemondani róla:
Forrás:
www.garaweb.hu/b/szekely.f/fono.jpg
http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/3-973.html
http://www.palfalva.hu/szuret.htm