„Nincs egy tája Erdélynek, melyről többet írtak s a festészek több képet alkottak volna, mint ez” – írta Torockóról már 1854-ben Kőváry László. Torockó község az Erdélyi-középhegység keleti részén a Torockói-hegységben, a Székelykő és az Ordaskő sziklavonulatának szűk völgyében, Kolozsvártól délre terül el. A Székelykő hármas csúcsa alatt található település Erdély legnyugatibb székely végvára, és egyik legszebb faluja.
Íme egy látványos összefoglaló:
A torockói az egyik legpompázatosabb népviselet ( részben azért, mert átvették a nemesi öltözék egyes darabjait). A torockói darabok díszítése sem a parasztstílust tükrözi, darabjai eredete a 16–17. századi úri ruhatárakban lelhető fel. Az erdélyi népviseletek, így a torockói is, lényegében nem változtak virágkoruk óta.
Torockó népviselete kiválik a többi szépséges erdélyi népviselet közül is nemes kelméivel, az úri ruhatárhoz hasonló darabjaival. A 20. század közepe óta ugyan csak ünnepekkor öltik magukra a torockóiak, de akkor igen.
A képen torockói család látható.
Malonyai Dezső így mutatta be viseletüket: Ruházatuk, viseletük, teljes összeállításában a legszínesebb, legművészibb magyar viseletek közül való; keveri a régit az újabb módival, de a szép összhangot megtalálja mindig s ízléssel alkalmazkodik viseletében, annak komorabb vagy derűsebb jellegével az évszakokhoz, a dolognaphoz, a gyászhoz és ünnepléshez. Egy-egy ruhadarabjuk párját hasztalan keresnők egyebütt, de amelyik meg is van másutt, itt hatásosabb, merész színösszetételei, ízléses alkalmazása folytán eredetibb és festőibb. Színekben pompázó, feledhetetlen kép, amikor vasárnap, ünnepi díszben, istentisztelet után, elácsorognak egy kicsit a templom előtt, a fák alatt s a ragyogó nap szórja le reájuk arany tallérait a fák lombja között, - ahány asszony, ahány leány, egy-egy mosolygás és kacag, boldogan, derűsen, színekben káprázva az egész kép; virít a zöld selyemmel kivarrott piros csizma, ragyog a gyöngyös párta, az arany pillangós fejkötő csillog, suhog a villogó törésű rojtos selyemkendő, libbennek a száz színű selyem hajfonó pántlikák, tarkán pompázik a «muszuj» (felhajlott elejű szoknya), a rózsás sarkú kötény, a himzett szögletű fátyol, (a dulandlé) - bokréta a legények kalapján s hímes mejjrevaló rajtuk; a meglett ember szép komoly szűre, méltóságosan nyugodt megállása rendezi, tagolja a hasonlíthatatlan képet.
Leány viselete.
A női viselet
A film bemutatja a torockói viselet jellemzőit:
Torockón (is ) a nők koruk szerint öltözködnek. A fiatal leány viselete más, mint az asszonyé és a fiatal asszonyok is más ruhaneműt öltöttek magukra mint az öregek. Vasárnapi, vagyis ünnepi ruhájuk se olyan, mint a hétköznapi. Viseletük néhány ruhadarabja jó példa arra, hogy a nemesi-polgári öltözet néhány ruhadarabja hogyan kerül át a népi viseletbe. Például a sípujjú ing korábban az erdélyi nemesasszonyok ruhatárát gazdagította, éppúgy mint a hozzá tartozó gallér vagy fodor. Az ing jellegzetessége, hogy bő ujja a könyök alatt csőszerű részben, az "sípban" folytatódik. A sípujjú inget Somogy megyéből is említik. Formájának eredete a reneszánsz viseletből származik, de ez a forma a 19. században is divat volt különféle drága anyagból készült felső ruhákon.
A torockói viselet egyik leglátványosabb kiegészítője a párta. A párta mérete, díszítése állandó volt, alapja fekete bársonyból készült, díszítésének legfontosabb anyaga a pártacsipke vagy aranycsipke, általában fehér vagy piros alapú pártapántlikát tettek hozzá. A pártát a leány utoljára az esküvője napján hordhatta, a felkontyolásig.
Azok a lányok vettek pártát, akik betöltötték a 18.életévüket.
A lányok pártája koronaszerű, aranycsipkével borított, fekete bársonyból van, ami három oldalról szalagokkal van körül aggatva.
Míg a lányok fejrevalója a fekete bársonyból készített, arany csipkével borított, három oldalról szalagokkal körülaggatott párta volt, addig a fiatal asszonyokén vékony selyemfátyol ( duándlé)is volt, selyemszállal kihímezve. Ez a nyak körül meg volt tekerve, az egyik fül körül három díszes tűvel megtűzve. A homlokon alákötötték a piros selymet, amit csak a felnőtt lányok hordtak a párta alatt. Az asszonyok kontyba csavarták hajukat, fekete selyem főkötőt viseltek, homlokukat fekete szalaggal kötötték át. Az asszonyok selyem virágos kendőt,olajos keszkenőt, kartonkendőt vagy fekete keszkenőt hordtak fejfedőként.
Viseletük nagy részében a fehér szín dominál, de megjelenik a kék és a zöld is.
Az ingnek két sajátossága, hogy hosszú, valamint, hogy az ujja is hosszú (sípujjú). Fehér gyolcsból készül, eleje nagy területen mintázott, sűrűn ráncolt.
Ujja kétféle módon van díszítve: hímzéssel, kötéssel és islógozással. Az islógos ( flitteres) ing a fiatal asszonyok dísze, a kötéses az időseké, a hímzett ing a pártás lányokat illette meg. A fiatal lányok sokszor vetélkedtek, hogy kinek gazdagabb hímzésű az inge, így szebbnél szebb ingeket hordtak. A hímzés keresztben varrott (piros vagy kék színnel), a kötés hosszában van elhelyezve több sorban. Az islógozás a válltól a kézelőig ér, hosszanti elhelyezésben. Ezeket az ingeket érclemezekkel és pillérekkel varrták ki. Az ilyen ing, a fiatal asszonyok dísze, a kötéses az időseké, a hímzett pedig a pártás lányoké. A fiatalok a nyakban szélesen elterülő, csipkés fodrot hordtak az ing felett.
Az ingük fehér gyolcsból készült, az eleje sűrűn ráncolt és mintázott, az ujja hosszú és hímzéssel díszített. Az ing felett a nyakban szélesen elterülő csipkés fodrot viseltek. Az ing kiegészítője a fehér gyolcsból készült vállas szoknya, más néven fersing. Erre jött felül, keresztben a színesen hímzett fűző és hosszú kézelők, melyeket az ingujjra kapcsoltak. Az ingre hétköznap fekete lájbit vagy ujjast vettek, ünnepnapokon pedig báránybőrrel bélelt mellényt. Télen piros, zöld vagy lila, idősebbeknél sötétzöld vagy barna kockás ujjas járt hozzá.
Mi a lájbi?
A lajbi (lájbi) megnevezés szintén német eredetű, jelentése mellényke.
Mi a fersing?
A fersing lapos ráncokba rakott. Az eléje kerülő kötény gyapjúszálból készített csipkével díszített zöld vagy kék posztó vagy selyemből készül. A derékra a viselő korához, s az alkalomhoz illő zsinórövet kötnek, hosszan lelógó bojtokkal. Ebbe tűzik csücskével a szokatlanul átlósan hajtott selyemkendőt.
Ünnepnapon a lájbit ujjatlan, zöld posztóból vagy selyemből készített, báránybőrrel bélelt mellényféle, a mejrevaló, helyettesítette. Szintén az ünnepi viselethez tartozott a bunda, a palást és a mente is. A fehér báránybőr bundát stilizált virágmotívumok díszítették, a lányok fehér fersinget , az asszonyok muszujt és bársonykötényt vettek fel hozzá.
Mi a muszuj?
A muszuj vagy bagazia ( a fenti képen látható) női viselet egyik igen jellegzetes ruhadarabja: egy igen bő, ráncbaszedett, lepelszerű hátsókötény, amely a mai szoknyához nagyon hasonlít, de elöl a kötény alatt nem ér össze. Ez a szoknyaféle fekete vagy kék kelméből, felül apró levarrt ráncokkal áll. Alját szalagszegi belülről, mely feltűzésnél kifelé fordul. A muszuj így két részből áll, a rendesen fekete klott szoknyából és a bagaziaposztóból. Az utóbbi a tartósabb és a becsesebb, melyet újabb és újabb klott szoknyákra rakhatnak rá. A kopott szoknya, egyszerű posztóval köznapi darab lesz, míg a hímzett bagaziaposztó új klottra téve megmarad ünneplőnek. A bagaziaposztón a hímzés általában a hátsó, középső kötéstől indul két irányban, virágos indával, virágtővel. A muszuj szoknya elöl végig nyitott. Fő jellemzője, hogy alsó sarkainál az övbe felakasztva viselik. Ezáltal a kötény és a muszuj kihajló szegése között kétoldalt kilátszik az alsószoknya, ill. ing díszes oldalvarrása. A muszuj a szoknyának gyakorlati célú, munka közben történt felaggatásából alakult ki és merevedett meg az ünnepi viseletben is a 19. sz. folyamán.
Hasonló színes, elöl felhasított szoknyának látszó, feltűzött sarkú leplet régebben a nép országszerte viselt, s ilyenről a múlt század elejéről számos feljegyzés és ábrázolás maradt reánk, sőt a palócok között itt-ott még ma is megtaláljuk
A palást sötétkék vagy fekete posztóból készült, bársonnyal, később selyemszalaggal szegve. A fehér irhával szegett, fekete vagy kék posztóból készített,kék zsinórozással a mentét csak idősebb asszonyok viselték. Az öltözethez több díszes kiegészítő tartozott, a zsinóröv, övbe való kendő (jegykendő),erszény. Fejrevaló gyanánt az asszonyok selyem virágos kendőt,olajos keszkenőt, kartonkendőt vagy fekete keszkenőt hordtak.
A képen torockói menyasszony látható kissé színpadias beállításban.
Ehhez az öltözethez palástot hordanak templomba menéskor,melynek két változata ismert: egyik fekete posztóból, apró ráncokba szedett, széles bársonnyal szegett, a testhez alig igazított. A másik kék, fekete vagy fehér posztó, az előbbinél jóval rövidebb, kör alakú, apró ráncokba szedett palást (a fehéret menyasszony hordja). Palást helyett rókaprémes bundát, bunda-lajbit viseltek; ez elől csukódó, vörös selyemmel hímzett bőrmellény, amit nem öltöttek fel. Viseltek zöld posztó vagy selyemborításos, oldaltgombolós mellest is.
A kék posztóborításos mentét, fehér irhával szélesen szegve, magas álló nyakkal, szintén csak vállra vetve viselték. Ezt azonban azok az asszonyok viselték, akik kék osztó, dísztelen rakott szoknyát viseltek. Az asszonyok fekete keszkenőt vagy virágos kendőt hordtak.
A szoknya elé apró mintás fekete bársony- vagy selyemkötényt kötöttek.
A fehér báránybőr bundát stilizált virágmotívumok díszítették, a lányok fehér fersinget (szoknyát), az asszonyok muszujt és bársonykötényt vettek fel hozzá. A palást sötétkék vagy fekete posztóból készült, bársonnyal, később selyemszalaggal szegve. A fehér irhával szegett, fekete vagy kék posztóból készített,kék zsinórozással a mentét csak idősebb asszonyok viselték. Fejrevalónak az asszonyok virágos kendőt,olajos keszkenőt, kartonkendőt hordtak.
A lányoknak hegyes orrú, magas sarkú, piros csizmájuk volt, az asszonyoké fekete, mindkettő harmonikás szárú. Az ünnepnapi csizmát szíves csizmának nevezték, szára lábtőig érne fel, ha bokánál ne lenne ráncba szedve. Ennek sarka nagyon magas és keskeny. Neve onnan ered, hogy a fejbőre szív formában van kimetszve, amit egy másik toldalékdarab egészít ki. E szabás miatt a talp és a hegyes orr felkunkorodik, mint a török papucsoknál.
A képen torockói nagycsalád látható.
Végezetül szóljon a zene, lássuk ( medve helyett) a táncot:
Tánczos Erzsébet írása
A SZÖVEG ÉS A KÉPEK FORRÁSA:
http://vasslehel.blogspot.hu/2010/03/fotostura-torockon.html
http://hatizsakkal.blogspot.hu/2011/05/20110514-eke-napok-sztanan.html
http://termeszetbaratikor.network.hu/blog/termeszet-barati-kor-blogja/torockoi-nepviselet
http://hu.wikipedia.org/wiki/Torock%C3%B3i_n%C5%91i_n%C3%A9pviselet
http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/2-1528.html
http://mek.oszk.hu/02100/02115/html/5-722.html
http://torocko.org/nepmuveszet.html
http://mek.oszk.hu/01600/01671/html/index.html?00005.htm&00001.htm