-Igaz a 75 év, semmit sem tagadtam le, és nem is tettem hozzá. Titkom pedig nincs, amit tudok, mindent megosztok az érdeklődőkkel.

-Feri bácsi, honnan ered jó kapcsolata a fával?

-Kicsike fiúként hamar rájöttem, hogy unatkozni nem érdemes. Egyrészt azért sem, mert az unalom nem jó érzés. Másfelől meg a szüleim, ha nem találtam magamnak kellő elfoglaltságot, adtak nekem. Viszont ha figyelmesen játszottam, sosem zavartak meg. Nyugodt körülmények között folyt a gyerekkorom, a saját ritmusomban élhettem. Az átszellemült, boldog játék meghatározó élmény volt a számomra, valahol még mindig ezt keresem, és az alkotásban meg is találom. Nekem sem, a társaimnak sem volt olyan játékkavalkádunk, mint ami ma körülveszi a gyerekeket. Igényünk sem volt rá. Sokkal inkább hagyatkoztunk a fantáziánkra. Sikerélményt jelentett, hogy a saját erőnkből létrehoztunk valamit, mondjuk egy olyan tárgyat kicsiben, amit a mindennapi életben használtunk. A kigondolt, elképzelt tárgyak megalkotása nagyon hamar szinte a szenvedélyemmé vált. Nem is emlékszem, hogy mikor kaptam először bicskát a kezembe, olyan rég volt.

- Kitűnő kézügyességére mikor figyelt fel a környezete?

- A családunkban ez természetes valami volt, apám, anyám s a többi rokonom is mind ügyes ember volt. Ez nem jelentett hobbit, az élet része volt, hogy fúrunk, faragunk, még a krumplit is úgy pucoljuk, hogy kihozzuk belőle a lehető legtöbbet. Észrevették, persze, hogy én is ügyes vagyok. Mondok egy példát. Még nem voltam iskolás, amikor kukoricaszárat egységekre szabtam, és kifejlesztettem belőle egy építőjátékot. Házat építettem belőle, s mutattam apámnak. Megdicsért, de aztán megkérdezte, hogy kerítést, kéményt, állatokat miért nem csináltam. Jó ötletet adott, ezután lovat, disznót, gémeskutat, mindent készítettem kukoricaszárból.  Mikor apám szánt faragott, én a lehullott fából megcsináltam ugyanazt kicsiben.  A vágyaimat valósítottam meg így. Szüleim elismerték, hogy ügyes dolgot csináltam, de nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. Szerintem így volt jó, én is így közeledtem mindig a lányaimhoz, unokáimhoz, most meg már a dédunokáimhoz. Figyelem amit csinálnak, de nem ajnározom őket agyon. Az élvezetes játék vagy munka maga a jutalom.

- Az alföldi Bélmegyer szülötte hogyan lett pesti kézműves?

- Nem volt ez sima út. Gyulán érettségiztem, aztán ’57-ben jöttem fel Pestre szerencsét próbálni. Tudtam, hogy Pesten több lehetőség van, és azt is éreztem, hogy bennem valami motoszkál. Nekivágtam hát Pestnek, hogy sorsom, jövőm kikutassam.

- Azonnal a kézügyessége vezette az útján?

- Nem, voltak kitérők, vargabetűk az életemben, de összességében mindtől csak gazdagodtam, tapasztaltabb lettem. Rövid szövőipari munkálkodás után a vasúthoz kerültem forgalmistának. Ebben a munkakörben érthetően nem érdem a kreativitás, az egyéni látásmód. Fegyelmezett, fárasztó, felelősségteljes volt a munka a ferencvárosi pályaudvaron, de nem olyan, ami kitölti az életemet, a szívemet. Úgyhogy beálltam gyémántcsiszolónak.

-Magánzóként?

- Dehogy. Holland volt a tulajdonos, Hollandiából hozták a nyers gyémántot, s százhúszan dolgoztunk az üzemben.

- Ebben a szakmában azért számít a kiemelkedő kézügyesség.

-Igen, s a legcsekélyebb súlyvesztéssel én csiszoltam a nyers gyémántot. Tudja mi segített ebben? Nagy tapasztalatom a krumplipucolásban, hiszen alapvetően az sem szól másról, minthogy minél több krumpli maradjon. Viccen kívül, ahogy nincs két egyforma gyémánt, két egyforma krumpli sincs, s megmunkálásuk igen jól fejleszti a formaérzéket.

- Ha értékelték a tehetségét, eredményeit, akkor miért vált meg a gyémántcsiszolástól?

- Amikor felmondtam, már a Váci utcai népművészeti boltban árulták a munkáimat, s a holland tulajdonos, miután ezt meglátta, jobban értékelt, mint előtte kiváló gyémántcsiszolóként. A baj ott volt, hogy munkám eredményeképpen előléptettek újra meg újra. Egy napon tudatosult bennem, hogy én már egyszerű hivatalnok lettem, az anyag megmunkálásához, amihez különben értek, semmi közöm. Nem sokat teketóriáztam, felmondtam. Aztán bementem a Néprajzi Múzeumba. Egy táskányi zsűrizett fafaragást vittem magammal, s elmondtam, hogy farestaurátor szeretnék lenni. Felvettek. Nyugdíjazásomig, 26 éven át dolgoztam ott. Nagyon gazdag a Néprajzi Múzeum gyűjteménye, csak székből például több száz van raktáron. Hiányzó részeket pótoltam, javítottam, konzerváltam, és mindig tudtam, hogy értékőrzés, amit végzek. A helyemre kerültem abban a környezetben, mert a kézügyesség alap egy restaurátor számára, de a múzeumi munkám során annyi mindent tanultam a népi tárgyakról, motívumokról, hagyományokról, hogy ez újabb lendületet adott díszítő és figurális fafaragói munkámnak. A Múzeumban pattant ki a fejemből a pásztorsakk majd a huszársakk ötlete is, az utóbbi pont egy március 15-én. Az első pásztorsakk-készletet egy kidobásra ítélt söprű nyeléből kezdtem el faragni, azoknak a figuráknak még csak feje és válla volt. A faragott emberalakok a kedvenceim lettek, ma már nagyon részletesen kidolgozom az alakokat. Mint a kínai agyaghadsereg katonáinak, az én sakkfiguráimnak is egyénisége van, nincs két egyforma emberalak, de végeredményben két egyforma fadarab sem létezik.

- Meghatározza a fa tulajdonsága, hogy milyen figura, milyen tárgy lesz belőle?

- Hogyne, a fa az alap. Én a magam részéről a fenyőt kedvelem a legjobban. Mindet kipróbáltam, nekem a fenyő szerez örömet, mert se fizikailag, se technikailag nem túl megterhelő, lendületesen lehet haladni vele. A szerszámaimat is magam készítem, azokkal tudok igazán jól dolgozni. Emberfigurák, kutyák, baglyok kerülnek ki a kezem alól. Feszületeim, Krisztus- alakjaim az egyházi boltokban találhatóak meg. A GF monogram mindegyiken fellelhető.

-A népművészet helyzetét tekintve inkább derűlátó vagy borúlátó?

-Pesszimizmusra bőven van ok, hiszen azt látjuk, hogy a kínai tömegtermék szinte elborít minket, néhol még a népművészeti boltok kínálatában is ott vannak. Azt is látom, hogy az emberek nagyon meggondolják, meddig nyújtózkodjanak, mire adjanak ki pénzt. Vásárokon nem tudok eleget magammal vonni a kicsi, jelképes ajándéktárgyakból, a vásárlók sokszor áhítozva néznek valami komolyabb dolgot, de aztán csak valami csekélységre futja. Bízom benne, hogy ez a helyzet változik. A jó ízléssel megvalósított kiemelkedő ötlet, tapasztalatom szerint, előbb – utóbb sikeres lesz. Optimista vagyok, mert nagyon sok népművészeti rendezvényre, fesztiválra, iskolai ünnepre hívnak meg. Ilyenkor mindig érdeklődők vesznek körül, bemutatókat is tartok. A kicsik gyakran kérdezik: mi készül? A szemük láttára készítek valami apró dolgot, melyet van idő végignézni, közben beszélgetek velük. Főleg a gyerekek figyelnek, s végeredményben ők a reménység ebből a szempontból is.

- Mit tanácsol, hogyan segítsék a felnőttek az érdeklődő gyerekeket?

- Elsőként érdemes bicskával ceruzát hegyezni, ezt minden korosztálynak ajánlom. Finom munka, de nem kell hozzá sok erő, hamar eredményes, és nem veszélyes. A fenyőlécből faragott, díszített virágkaró remek személyes ajándék lehet. Dió vagy mahagóni páccal kezelhető, attól tartósabbá  válik.  Később érdemes olyan közösséget keresni, ahol oktató segítségével tud fejlődni az érdeklődő gyerek vagy felnőtt. Szerencsére lehet ilyeneket találni. Nagyon fontos, hogy az ember jókedvvel, önmagát beleadva, az anyagra figyelve tevékenykedjen, s a munkálkodás önmagában örömet okozzon. Én így dolgozom, állítólag látszik is.

Tánczos Erzsébet írása