-Vincze úr, Ön Fedémesen töltötte gyermekkorát, azóta is fontos Önnek ez a hely. Miért?

- Fedémes kis palóc falu a Mátra alján. Háromszázan élnek ott, de  gyerekkoromban sem lakták többen. Nem dúskáltunk a javakban, ahogyan más fedémesi ember sem, de a fontos dolgokat ott tanultam meg. Apám bányász volt, anyám hivatalsegéd, megéltünk, de szüleim meggondolták, mire költenek, s ez belénk is ivódott.  Hárman voltunk fiúk – a Vincze családban érdekes módon sok fiú születik, nekem is három fiam van – s részt vállaltunk a ház körüli munkákban. Az általános iskola alsó tagozata Fedémesen volt, a felső tagozat pedig a szomszédos nagyközségben, Tarnaleleszen. Itt a matematika és kémia volt a kedvencem.

- Középiskola, feltételezem, nem volt a kis zsákfaluban.

- Nem volt, így tanulmányaimat Kazincbarcikán vegyipari szakközépiskolában folytattam.
Kollégiumban laktam, ahol a korábban katonatiszt igazgató kaszárnyai fegyelmet tartott.     

- Az érettségi után máris a papíripar felé tekintgetett?

- Dehogy, erre magamtól nem is gondoltam volna. A Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára jelentkeztem, csakhogy nem nyertem felvételt. Átirányítottak viszont a Könnyűipari Műszaki Főiskola Papíripari Szakára. Nem nagyon izgatott ez a szakma, legalább is eleinte. Igyekeztem azért jól teljesíteni. Leginkább az motivált, hogy édesanyámnak örömet szerezzek a diplomámmal. Később mégis a papír lett életem egyik legfontosabb alakítója. A diploma megszerzése után két barátommal együtt akartunk maradni, egy helyen dolgozni. A Szentendrei Papírgyár volt az egyetlen hely, ahol alkalmaztak minket, hát így lettem ott művezető. Közben, munka mellett elvégeztem a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem üzemszervezői és értékelemző szakát. Diplomamunkámat a borítékgyártás technológiájáról írtam, s ennek kapcsán kitaláltam az öntapadós ragasztást, amit büszkeségemre a gyár be is vezetett.

- A munka és a tanulás töltötte ki az életét?

- Akár így is lehetett volna, de pénzkeresés céljából hétvégenként krampácsolni jártam a vasúthoz. Nehéz munka volt, de hétvégeken annyit kerestem, mint a gyárban egy hónap alatt. Így lassanként össze is gyűjtöttem annyit, hogy megvehettem egy parasztház felét.

- Már akkor tudta, hogy műhely lesz belőle?

- Nem, mert még mindig nem tudtam milyen tevékenységre tenném fel az életemet, mi az ami érdemlegesen leköt, s örömet is szerez nekem. Éreztem, kell, legyen valami ilyesmi, de mindaddig nem tudtam mi legyen az, míg nem láttam egy filmet a papírmerítésről, más szóval – és milyen szép a kifejezés – a fehér mívességről. Ekkor szinte megvilágosodtam, ettől fogva tudom, mi a célom munkámmal az életben, miként szeretnék nyomot hagyni magam után. Információgyűjtésbe kezdtem itthon és külföldön is, hogy saját szememmel lássam és tanuljam a papírmerítést. Mikor egyik utamról hazatértem, felvetettem a gyárban, hogy szeretnék a papírmerítéssel foglalkozni. Az igazgató engedélyével szabadidőmben kísérleteztem és tanultam. Nem volt ez egyszerű dolog, mert először újra kellett alkotni a régi eszközöket. Aztán következett a kísérletek hosszú sora az anyagokkal. Tudniillik a kézi papírkészítés ősi mestersége gyakorlatilag kétszáz éve megszűnt, s nagyon szűk körben ismerték ezt a technológiát. Kitartó munkával egyre tökéletesebb papírokat gyártottam. Mikor úgy éreztem, eljött az idő, fogtam egy kollekciót, és elmentem az Országos Széchényi Könyvtárba meg a Parlamentbe megmutatni, hogy mit tudok. A Könyvtárban igazán jó szívvel fogadtak, s akkora rendeléssel bíztak meg, hogy másfél évig tartott, míg teljesítettem. Felmondtam a gyárban. Nem néztem vissza, inkább éjt nappallá téve dolgoztam. A jó munkának, úgy látom, híre megy. Kezdtek ugyanis jönni a megrendelések. Ekkor már a Parlament is megkeresett. A szentendrei Skanzennel is munkakapcsolat alakult ki. Hétvégéimet éveken át ott töltöttem, s közben bemutattam, népszerűsítettem a papírmerítést, azaz a fehér mívességet.
- Ha folyton-folyvást dolgozott, maradt-e ideje a magánéletre?

- Azért az is kialakult. ’86-ban megnősültem, s megszületett Máté, majd két év múlva Kristóf fiam és ez a sikersorozat is folytatódott még.

- Merthogy?

- Azért mondom, mert három fiam van, ahogy mi is hárman vagyunk fivérek a testvéreimmel, de ne szaladjunk annyira előre. Két kisgyermekünk volt, mikor mondtam a feleségemnek, költözzünk anyósoméhoz, elég nekünk egy szoba, a mi otthonunkból pedig műhelyt csinálok. Erzsébet, a feleségem rábólintott, s az ötlet jónak bizonyult, mert egyre több lett a munkám.  Ekkor tudtunk venni egy telket, ahol úgy építkeztünk, hogy én voltam a segédmunkás.  Közben persze a műhelyben dolgoztam, mindig késő estig folyt a munka. Ekkor már nemcsak többféle papírt gyártottam, hanem nyomtattam is rá. Időközben aztán megszületett a legkisebb fiam, Lőrinc is.

- Elkészült addigra a ház?

 
- Igen, készen lett, de a régi műhelyt el kellett a vége felé adni. Ismét támadt egy ötletem. Az új házat műhelynek rendeztem be, mi pedig, most már három gyerekkel albérletbe költöztünk. Ebben a műhelyben már elég nagy tér állt a rendelkezésemre, három alkalmazottat tudtam felvenni, ekkor belefogtam a könyvkötészetbe is. Szentendre hangulata varázsos, különös. Azon kaptam magam, hogy a műhelyben rendszeresen szentendrei művészek alkotásaiból rendeztem kiállítást. Galériás lettem, közösségi tér született a műhelyemből, olyan, ami igazán szentendrei és nagyon jó érzés volt.

- Ekkor még mindig albérletben laktak?

- Igen, két évvel később vettünk egy öreg, beomlott tetejű házat. Mivel nem volt lakható, ismét anyósoméknál húztuk meg magunkat, amíg a ház épült. Igazán szép épület lett. Amikor említettem a feleségemnek, hogy volna ám egy ötletem, csak ennyit kérdezett: csomagoljak? Ma már ismét a régi-új-kibővített házban él a család, az Anna utcai beomlott tetejű felújított épület az iroda-nyomda-könyvkötészet. Középső fiam, Kristóf könyvkötészetet tanult, s boldogítja ügyfeleinket meg engem. Máté, a legnagyobb a Budapesti Műszaki Egyetemen diplomázott, most turisztikai menedzsernek tanul. Bőven lesz dolga, mert ötletekből, azt hiszem, nem fogyok-fogyunk ki egykönnyen. 2003-ban a Magyar Szabadalmi Hivatalban védjegyeztettem cégem arculatát és alaptevékenységét. Megmondom őszintén, sokáig aggódtam, hogy jöhet egy tehetősebb ember, aki majd learatja sok munkám gyümölcsét, emiatt már nem aggódom.

- Szentendrén nem fogott újabb építkezésbe, de az Ön cége, a Vinczemill alaptevékenységét már máshol folytatja.

- Igen, Fedémesen a szülőfalumban 12 éve már. Ez a történet régen kezdődött. Gyermekkoromban és később is mindig tetszett a faluban egy amolyan igazi parasztház. Kiderült, hogy a nagyapám szülőháza volt. Amikor eljött az ideje, megvettem, és pár évvel később a mellette lévő házat is. Itt alakítottam ki a papírmalmot. Csoportokat is fogadunk, megmutatjuk a papírmerítés művészetét. Fedémes nagyon szép hely, földijeim egészséges derűje-szemlélete életem legfontosabb iránytűje volt és ma is az. Vállalkozásom segítségével a falusi turizmus lehetőségét szülőfalum boldogulására tervezem. Ez Máté fiam feladata lesz többek között.

- A mai napig a vállalkozásban dolgozik?

- Igen, az alkotó tevékenység olyan, amit nem lehet megunni, sokszoros életet ad. Időközben tervezőgrafikus is lettem. A fehér mívesség egész életemet meghatározza. Nemes cellulózból, tradicionális kézműves technológiával fehér, pasztell és antik színekben, természetes-merített és rojtos-cakkos széllel készült termékeink – büszkén állítom, megközelítik a középkorban készült papírok minőségét. Hazánkban, ebben a szegmensben piacvezető a vállalkozásom, termékeink a http://www.vinczemill.hu oldalon is megtekinthetők.

- Úgy tudom, az Ön megrendelői között van a Parlament, a Vatikán, a mainzi Gutenberg Múzeum, George Bush levéltára, a Tokiói Papírmúzeum, és a Magyar Tudományos Akadémia. A legtöbb hazai kézműves rendezvényen képviseltetik magukat, de az országhatáron kívül is népszerűsítik a papírmerítést.  Ön számos díjat, kitüntetést tudhat magáénak, például a Magyar Örökség Díjat, amelyet a fiaival együtt vehetett át, Szentendre Város Mecénása díját, Szentendre Város Pro Urbe Emlékérmét, 2005. évben az Év Vállalkozójának választották.  Egy hazánkban már megszűnt, elfeledett technikát keltett életre a XXI. századi igényeknek megfelelően, s ma Szentendrén, Fedémesen és Budapesten  működik műhelye-galériája. Mégis, mire a legbüszkébb?

- Nem mire, inkább kikre, s a válasz: Vincze Máté, Vincze Kristóf és Vincze Lőrinc, azaz a fiaim. Érdemes úgy dolgozni, hogy tudom, vannak már a vártán. Mindig rendelkezésemre áll az értékes szakmai múlt, amiből meríthetek.  Útravaóul az életre a mottóm:

Álom

A Föld kicsi,

határok nincsenek.

Ha valaki valamit szívből,

igazán akar

és kitart mellette,

akkor azt a sors is

akarni fogja.

És az álom megvalósul!

                                                                                                 Tánczos Erzsébet

-Vincze úr, Ön Fedémesen töltötte gyermekkorát, azóta is fontos Önnek ez a hely. Miért?

- Fedémes kis palóc falu a Mátra alján. Háromszázan élnek ott, de  gyerekkoromban sem lakták többen. Nem dúskáltunk a javakban, ahogyan más fedémesi ember sem, de a fontos dolgokat ott tanultam meg. Apám bányász volt, anyám hivatalsegéd, megéltünk, de szüleim meggondolták, mire költenek, s ez belénk is ivódott.  Hárman voltunk fiúk – a Vincze családban érdekes módon sok fiú születik, nekem is három fiam van – s részt vállaltunk a ház körüli munkákban. Az általános iskola alsó tagozata Fedémesen volt, a felső tagozat pedig a szomszédos nagyközségben, Tarnaleleszen. Itt a matematika és kémia volt a kedvencem.

- Középiskola, feltételezem, nem volt a kis zsákfaluban.

- Nem volt, így tanulmányaimat Kazincbarcikán vegyipari szakközépiskolában folytattam.
Kollégiumban laktam, ahol a korábban katonatiszt igazgató kaszárnyai fegyelmet tartott.     

- Az érettségi után máris a papíripar felé tekintgetett?

- Dehogy, erre magamtól nem is gondoltam volna. A Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára jelentkeztem, csakhogy nem nyertem felvételt. Átirányítottak viszont a Könnyűipari Műszaki Főiskola Papíripari Szakára. Nem nagyon izgatott ez a szakma, legalább is eleinte. Igyekeztem azért jól teljesíteni. Leginkább az motivált, hogy édesanyámnak örömet szerezzek a diplomámmal. Később mégis a papír lett életem egyik legfontosabb alakítója. A diploma megszerzése után két barátommal együtt akartunk maradni, egy helyen dolgozni. A Szentendrei Papírgyár volt az egyetlen hely, ahol alkalmaztak minket, hát így lettem ott művezető. Közben, munka mellett elvégeztem a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem üzemszervezői és értékelemző szakát. Diplomamunkámat a borítékgyártás technológiájáról írtam, s ennek kapcsán kitaláltam az öntapadós ragasztást, amit büszkeségemre a gyár be is vezetett.

- A munka és a tanulás töltötte ki az életét?

- Akár így is lehetett volna, de pénzkeresés céljából hétvégenként krampácsolni jártam a vasúthoz. Nehéz munka volt, de hétvégeken annyit kerestem, mint a gyárban egy hónap alatt. Így lassanként össze is gyűjtöttem annyit, hogy megvehettem egy parasztház felét.

- Már akkor tudta, hogy műhely lesz belőle?

- Nem, mert még mindig nem tudtam milyen tevékenységre tenném fel az életemet, mi az ami érdemlegesen leköt, s örömet is szerez nekem. Éreztem, kell, legyen valami ilyesmi, de mindaddig nem tudtam mi legyen az, míg nem láttam egy filmet a papírmerítésről, más szóval – és milyen szép a kifejezés – a fehér mívességről. Ekkor szinte megvilágosodtam, ettől fogva tudom, mi a célom munkámmal az életben, miként szeretnék nyomot hagyni magam után. Információgyűjtésbe kezdtem itthon és külföldön is, hogy saját szememmel lássam és tanuljam a papírmerítést. Mikor egyik utamról hazatértem, felvetettem a gyárban, hogy szeretnék a papírmerítéssel foglalkozni. Az igazgató engedélyével szabadidőmben kísérleteztem és tanultam. Nem volt ez egyszerű dolog, mert először újra kellett alkotni a régi eszközöket. Aztán következett a kísérletek hosszú sora az anyagokkal. Tudniillik a kézi papírkészítés ősi mestersége gyakorlatilag kétszáz éve megszűnt, s nagyon szűk körben ismerték ezt a technológiát. Kitartó munkával egyre tökéletesebb papírokat gyártottam. Mikor úgy éreztem, eljött az idő, fogtam egy kollekciót, és elmentem az Országos Széchényi Könyvtárba meg a Parlamentbe megmutatni, hogy mit tudok. A Könyvtárban igazán jó szívvel fogadtak, s akkora rendeléssel bíztak meg, hogy másfél évig tartott, míg teljesítettem. Felmondtam a gyárban. Nem néztem vissza, inkább éjt nappallá téve dolgoztam. A jó munkának, úgy látom, híre megy. Kezdtek ugyanis jönni a megrendelések. Ekkor már a Parlament is megkeresett. A szentendrei Skanzennel is munkakapcsolat alakult ki. Hétvégéimet éveken át ott töltöttem, s közben bemutattam, népszerűsítettem a papírmerítést, azaz a fehér mívességet.
- Ha folyton-folyvást dolgozott, maradt-e ideje a magánéletre?

- Azért az is kialakult. ’86-ban megnősültem, s megszületett Máté, majd két év múlva Kristóf fiam és ez a sikersorozat is folytatódott még.

- Merthogy?

- Azért mondom, mert három fiam van, ahogy mi is hárman vagyunk fivérek a testvéreimmel, de ne szaladjunk annyira előre. Két kisgyermekünk volt, mikor mondtam a feleségemnek, költözzünk anyósoméhoz, elég nekünk egy szoba, a mi otthonunkból pedig műhelyt csinálok. Erzsébet, a feleségem rábólintott, s az ötlet jónak bizonyult, mert egyre több lett a munkám.  Ekkor tudtunk venni egy telket, ahol úgy építkeztünk, hogy én voltam a segédmunkás.  Közben persze a műhelyben dolgoztam, mindig késő estig folyt a munka. Ekkor már nemcsak többféle papírt gyártottam, hanem nyomtattam is rá. Időközben aztán megszületett a legkisebb fiam, Lőrinc is.

- Elkészült addigra a ház?

 
- Igen, készen lett, de a régi műhelyt el kellett a vége felé adni. Ismét támadt egy ötletem. Az új házat műhelynek rendeztem be, mi pedig, most már három gyerekkel albérletbe költöztünk. Ebben a műhelyben már elég nagy tér állt a rendelkezésemre, három alkalmazottat tudtam felvenni, ekkor belefogtam a könyvkötészetbe is. Szentendre hangulata varázsos, különös. Azon kaptam magam, hogy a műhelyben rendszeresen szentendrei művészek alkotásaiból rendeztem kiállítást. Galériás lettem, közösségi tér született a műhelyemből, olyan, ami igazán szentendrei és nagyon jó érzés volt.

- Ekkor még mindig albérletben laktak?

- Igen, két évvel később vettünk egy öreg, beomlott tetejű házat. Mivel nem volt lakható, ismét anyósoméknál húztuk meg magunkat, amíg a ház épült. Igazán szép épület lett. Amikor említettem a feleségemnek, hogy volna ám egy ötletem, csak ennyit kérdezett: csomagoljak? Ma már ismét a régi-új-kibővített házban él a család, az Anna utcai beomlott tetejű felújított épület az iroda-nyomda-könyvkötészet. Középső fiam, Kristóf könyvkötészetet tanult, s boldogítja ügyfeleinket meg engem. Máté, a legnagyobb a Budapesti Műszaki Egyetemen diplomázott, most turisztikai menedzsernek tanul. Bőven lesz dolga, mert ötletekből, azt hiszem, nem fogyok-fogyunk ki egykönnyen. 2003-ban a Magyar Szabadalmi Hivatalban védjegyeztettem cégem arculatát és alaptevékenységét. Megmondom őszintén, sokáig aggódtam, hogy jöhet egy tehetősebb ember, aki majd learatja sok munkám gyümölcsét, emiatt már nem aggódom.

- Szentendrén nem fogott újabb építkezésbe, de az Ön cége, a Vinczemill alaptevékenységét már máshol folytatja.

- Igen, Fedémesen a szülőfalumban 12 éve már. Ez a történet régen kezdődött. Gyermekkoromban és később is mindig tetszett a faluban egy amolyan igazi parasztház. Kiderült, hogy a nagyapám szülőháza volt. Amikor eljött az ideje, megvettem, és pár évvel később a mellette lévő házat is. Itt alakítottam ki a papírmalmot. Csoportokat is fogadunk, megmutatjuk a papírmerítés művészetét. Fedémes nagyon szép hely, földijeim egészséges derűje-szemlélete életem legfontosabb iránytűje volt és ma is az. Vállalkozásom segítségével a falusi turizmus lehetőségét szülőfalum boldogulására tervezem. Ez Máté fiam feladata lesz többek között.

- A mai napig a vállalkozásban dolgozik?

- Igen, az alkotó tevékenység olyan, amit nem lehet megunni, sokszoros életet ad. Időközben tervezőgrafikus is lettem. A fehér mívesség egész életemet meghatározza. Nemes cellulózból, tradicionális kézműves technológiával fehér, pasztell és antik színekben, természetes-merített és rojtos-cakkos széllel készült termékeink – büszkén állítom, megközelítik a középkorban készült papírok minőségét. Hazánkban, ebben a szegmensben piacvezető a vállalkozásom, termékeink a http://www.vinczemill.hu oldalon is megtekinthetők.

- Úgy tudom, az Ön megrendelői között van a Parlament, a Vatikán, a mainzi Gutenberg Múzeum, George Bush levéltára, a Tokiói Papírmúzeum, és a Magyar Tudományos Akadémia. A legtöbb hazai kézműves rendezvényen képviseltetik magukat, de az országhatáron kívül is népszerűsítik a papírmerítést.  Ön számos díjat, kitüntetést tudhat magáénak, például a Magyar Örökség Díjat, amelyet a fiaival együtt vehetett át, Szentendre Város Mecénása díját, Szentendre Város Pro Urbe Emlékérmét, 2005. évben az Év Vállalkozójának választották.  Egy hazánkban már megszűnt, elfeledett technikát keltett életre a XXI. századi igényeknek megfelelően, s ma Szentendrén, Fedémesen és Budapesten  működik műhelye-galériája. Mégis, mire a legbüszkébb?

- Nem mire, inkább kikre, s a válasz: Vincze Máté, Vincze Kristóf és Vincze Lőrinc, azaz a fiaim. Érdemes úgy dolgozni, hogy tudom, vannak már a vártán. Mindig rendelkezésemre áll az értékes szakmai múlt, amiből meríthetek.  Útravaóul az életre a mottóm:

Álom

A Föld kicsi,

határok nincsenek.

Ha valaki valamit szívből,

igazán akar

és kitart mellette,

akkor azt a sors is

akarni fogja.

És az álom megvalósul!

                                                                                                 Tánczos Erzsébet

-Vincze úr, Ön Fedémesen töltötte gyermekkorát, azóta is fontos Önnek ez a hely. Miért?

- Fedémes kis palóc falu a Mátra alján. Háromszázan élnek ott, de  gyerekkoromban sem lakták többen. Nem dúskáltunk a javakban, ahogyan más fedémesi ember sem, de a fontos dolgokat ott tanultam meg. Apám bányász volt, anyám hivatalsegéd, megéltünk, de szüleim meggondolták, mire költenek, s ez belénk is ivódott.  Hárman voltunk fiúk – a Vincze családban érdekes módon sok fiú születik, nekem is három fiam van – s részt vállaltunk a ház körüli munkákban. Az általános iskola alsó tagozata Fedémesen volt, a felső tagozat pedig a szomszédos nagyközségben, Tarnaleleszen. Itt a matematika és kémia volt a kedvencem.

- Középiskola, feltételezem, nem volt a kis zsákfaluban.

- Nem volt, így tanulmányaimat Kazincbarcikán vegyipari szakközépiskolában folytattam.
Kollégiumban laktam, ahol a korábban katonatiszt igazgató kaszárnyai fegyelmet tartott.     

- Az érettségi után máris a papíripar felé tekintgetett?

- Dehogy, erre magamtól nem is gondoltam volna. A Budapesti Műszaki Egyetem Vegyészmérnöki Karára jelentkeztem, csakhogy nem nyertem felvételt. Átirányítottak viszont a Könnyűipari Műszaki Főiskola Papíripari Szakára. Nem nagyon izgatott ez a szakma, legalább is eleinte. Igyekeztem azért jól teljesíteni. Leginkább az motivált, hogy édesanyámnak örömet szerezzek a diplomámmal. Később mégis a papír lett életem egyik legfontosabb alakítója. A diploma megszerzése után két barátommal együtt akartunk maradni, egy helyen dolgozni. A Szentendrei Papírgyár volt az egyetlen hely, ahol alkalmaztak minket, hát így lettem ott művezető. Közben, munka mellett elvégeztem a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem üzemszervezői és értékelemző szakát. Diplomamunkámat a borítékgyártás technológiájáról írtam, s ennek kapcsán kitaláltam az öntapadós ragasztást, amit büszkeségemre a gyár be is vezetett.

- A munka és a tanulás töltötte ki az életét?

- Akár így is lehetett volna, de pénzkeresés céljából hétvégenként krampácsolni jártam a vasúthoz. Nehéz munka volt, de hétvégeken annyit kerestem, mint a gyárban egy hónap alatt. Így lassanként össze is gyűjtöttem annyit, hogy megvehettem egy parasztház felét.

- Már akkor tudta, hogy műhely lesz belőle?

- Nem, mert még mindig nem tudtam milyen tevékenységre tenném fel az életemet, mi az ami érdemlegesen leköt, s örömet is szerez nekem. Éreztem, kell, legyen valami ilyesmi, de mindaddig nem tudtam mi legyen az, míg nem láttam egy filmet a papírmerítésről, más szóval – és milyen szép a kifejezés – a fehér mívességről. Ekkor szinte megvilágosodtam, ettől fogva tudom, mi a célom munkámmal az életben, miként szeretnék nyomot hagyni magam után. Információgyűjtésbe kezdtem itthon és külföldön is, hogy saját szememmel lássam és tanuljam a papírmerítést. Mikor egyik utamról hazatértem, felvetettem a gyárban, hogy szeretnék a papírmerítéssel foglalkozni. Az igazgató engedélyével szabadidőmben kísérleteztem és tanultam. Nem volt ez egyszerű dolog, mert először újra kellett alkotni a régi eszközöket. Aztán következett a kísérletek hosszú sora az anyagokkal. Tudniillik a kézi papírkészítés ősi mestersége gyakorlatilag kétszáz éve megszűnt, s nagyon szűk körben ismerték ezt a technológiát. Kitartó munkával egyre tökéletesebb papírokat gyártottam. Mikor úgy éreztem, eljött az idő, fogtam egy kollekciót, és elmentem az Országos Széchényi Könyvtárba meg a Parlamentbe megmutatni, hogy mit tudok. A Könyvtárban igazán jó szívvel fogadtak, s akkora rendeléssel bíztak meg, hogy másfél évig tartott, míg teljesítettem. Felmondtam a gyárban. Nem néztem vissza, inkább éjt nappallá téve dolgoztam. A jó munkának, úgy látom, híre megy. Kezdtek ugyanis jönni a megrendelések. Ekkor már a Parlament is megkeresett. A szentendrei Skanzennel is munkakapcsolat alakult ki. Hétvégéimet éveken át ott töltöttem, s közben bemutattam, népszerűsítettem a papírmerítést, azaz a fehér mívességet.
- Ha folyton-folyvást dolgozott, maradt-e ideje a magánéletre?

- Azért az is kialakult. ’86-ban megnősültem, s megszületett Máté, majd két év múlva Kristóf fiam és ez a sikersorozat is folytatódott még.

- Merthogy?

- Azért mondom, mert három fiam van, ahogy mi is hárman vagyunk fivérek a testvéreimmel, de ne szaladjunk annyira előre. Két kisgyermekünk volt, mikor mondtam a feleségemnek, költözzünk anyósoméhoz, elég nekünk egy szoba, a mi otthonunkból pedig műhelyt csinálok. Erzsébet, a feleségem rábólintott, s az ötlet jónak bizonyult, mert egyre több lett a munkám.  Ekkor tudtunk venni egy telket, ahol úgy építkeztünk, hogy én voltam a segédmunkás.  Közben persze a műhelyben dolgoztam, mindig késő estig folyt a munka. Ekkor már nemcsak többféle papírt gyártottam, hanem nyomtattam is rá. Időközben aztán megszületett a legkisebb fiam, Lőrinc is.

- Elkészült addigra a ház?

 
- Igen, készen lett, de a régi műhelyt el kellett a vége felé adni. Ismét támadt egy ötletem. Az új házat műhelynek rendeztem be, mi pedig, most már három gyerekkel albérletbe költöztünk. Ebben a műhelyben már elég nagy tér állt a rendelkezésemre, három alkalmazottat tudtam felvenni, ekkor belefogtam a könyvkötészetbe is. Szentendre hangulata varázsos, különös. Azon kaptam magam, hogy a műhelyben rendszeresen szentendrei művészek alkotásaiból rendeztem kiállítást. Galériás lettem, közösségi tér született a műhelyemből, olyan, ami igazán szentendrei és nagyon jó érzés volt.

- Ekkor még mindig albérletben laktak?

- Igen, két évvel később vettünk egy öreg, beomlott tetejű házat. Mivel nem volt lakható, ismét anyósoméknál húztuk meg magunkat, amíg a ház épült. Igazán szép épület lett. Amikor említettem a feleségemnek, hogy volna ám egy ötletem, csak ennyit kérdezett: csomagoljak? Ma már ismét a régi-új-kibővített házban él a család, az Anna utcai beomlott tetejű felújított épület az iroda-nyomda-könyvkötészet. Középső fiam, Kristóf könyvkötészetet tanult, s boldogítja ügyfeleinket meg engem. Máté, a legnagyobb a Budapesti Műszaki Egyetemen diplomázott, most turisztikai menedzsernek tanul. Bőven lesz dolga, mert ötletekből, azt hiszem, nem fogyok-fogyunk ki egykönnyen. 2003-ban a Magyar Szabadalmi Hivatalban védjegyeztettem cégem arculatát és alaptevékenységét. Megmondom őszintén, sokáig aggódtam, hogy jöhet egy tehetősebb ember, aki majd learatja sok munkám gyümölcsét, emiatt már nem aggódom.

- Szentendrén nem fogott újabb építkezésbe, de az Ön cége, a Vinczemill alaptevékenységét már máshol folytatja.

- Igen, Fedémesen a szülőfalumban 12 éve már. Ez a történet régen kezdődött. Gyermekkoromban és később is mindig tetszett a faluban egy amolyan igazi parasztház. Kiderült, hogy a nagyapám szülőháza volt. Amikor eljött az ideje, megvettem, és pár évvel később a mellette lévő házat is. Itt alakítottam ki a papírmalmot. Csoportokat is fogadunk, megmutatjuk a papírmerítés művészetét. Fedémes nagyon szép hely, földijeim egészséges derűje-szemlélete életem legfontosabb iránytűje volt és ma is az. Vállalkozásom segítségével a falusi turizmus lehetőségét szülőfalum boldogulására tervezem. Ez Máté fiam feladata lesz többek között.

- A mai napig a vállalkozásban dolgozik?

- Igen, az alkotó tevékenység olyan, amit nem lehet megunni, sokszoros életet ad. Időközben tervezőgrafikus is lettem. A fehér mívesség egész életemet meghatározza. Nemes cellulózból, tradicionális kézműves technológiával fehér, pasztell és antik színekben, természetes-merített és rojtos-cakkos széllel készült termékeink – büszkén állítom, megközelítik a középkorban készült papírok minőségét. Hazánkban, ebben a szegmensben piacvezető a vállalkozásom, termékeink a http://www.vinczemill.hu oldalon is megtekinthetők.

- Úgy tudom, az Ön megrendelői között van a Parlament, a Vatikán, a mainzi Gutenberg Múzeum, George Bush levéltára, a Tokiói Papírmúzeum, és a Magyar Tudományos Akadémia. A legtöbb hazai kézműves rendezvényen képviseltetik magukat, de az országhatáron kívül is népszerűsítik a papírmerítést.  Ön számos díjat, kitüntetést tudhat magáénak, például a Magyar Örökség Díjat, amelyet a fiaival együtt vehetett át, Szentendre Város Mecénása díját, Szentendre Város Pro Urbe Emlékérmét, 2005. évben az Év Vállalkozójának választották.  Egy hazánkban már megszűnt, elfeledett technikát keltett életre a XXI. századi igényeknek megfelelően, s ma Szentendrén, Fedémesen és Budapesten  működik műhelye-galériája. Mégis, mire a legbüszkébb?

- Nem mire, inkább kikre, s a válasz: Vincze Máté, Vincze Kristóf és Vincze Lőrinc, azaz a fiaim. Érdemes úgy dolgozni, hogy tudom, vannak már a vártán. Mindig rendelkezésemre áll az értékes szakmai múlt, amiből meríthetek.  Útravaóul az életre a mottóm:

Álom

A Föld kicsi,

határok nincsenek.

Ha valaki valamit szívből,

igazán akar

és kitart mellette,

akkor azt a sors is

akarni fogja.

És az álom megvalósul!

                                                                                                 Tánczos Erzsébet