Netfolk: népművészet, hagyományok

Gryllus Vilmos neve nemzedékeket összekötő élményeket jelent

2012. augusztus 27. - netfolk

– Gryllus Vilmos nevét elsősorban a gyerekeknek szóló dalokkal kapcsoljuk össze. Mindig is zenésznek készült?
– Nem mondhatnám, hogy zenésznek készültem. Ez annyira igaz, hogy polgári végzettségem is van, építészmérnöki diplomát szereztem a Budapesti Műszaki Egyetemen.

 


 

–  A név azért kötelez, hiszen a gryllus szó latinul tücsköt jelent. Aisopos óta a tücsök és a zenélés összetartozik.

– Szeretem is a tücsköt, a honlapom zenéje is a kistücsökről szóló dalomból való.

– Voltak zenészek a családban?

– Egy többszázéves evangélikus énekeskönyvben érdekes dologra bukkantunk. Az egyik ének mellett ez szerepelt: „Gryllus–féle énekeskönyvből”, úgyhogy kellett legyen tücsök–hajlamú ősünk. Engem gyerekként csellózni tanított a nagyapám, Dániel testvéremmel együtt meg zenei általános iskolába jártunk, de aztán nem konzervatóriumba, hanem gimnáziumba jelentkeztem. Szinte véletlenül lettem zenész, egyszerűen csak belecsöppentem. Az is igaz, hogy tetszett és a mai napig tetszik a dolog.

– Hogyan történt ez?

– Még gimnazista voltam, mikor a testvérem zenekart akart alapítani, és engem is hívott zenélni. Mentem. Ebből lett aztán a Kaláka. A megzenésített verseket előadó zenekarunk hamar ismert lett.

– Ekkor került kapcsolatba Levente Péterrel?

– Hat évvel később. A’70–es évek közepén történt, hogy megismerkedtünk egymással. Be kell valljam, bizonyára az életkorunk miatt, de mi, Kalákások nem tudtuk, hogy kicsoda az a Móka Miki, aki akkor már fogalom volt a gyerekek és szülők körében. Cserébe viszont Péter sem járt Kaláka koncertekre.

– Hogyan lett ebből így munkakapcsolat, majd barátság?

– Döbrentey Ildikó, Levente Péter felesége és alkotótársa hívott meg minket egy előadásukra. Hamar megtaláltuk a közös hangot, a kölcsönös nagyrabecsülés  pedig megfelelő alapnak bizonyult a közös munkához.  Ennek eredménye az 1975–ben bemutatott „MÓKALÁKA” országjáró műsor volt.

– Érdekes cím.

– És beszédes, hiszen ebben Péter, alias, Móka Miki volt a Móka, mi meg a Kaláka. Közben a rádióban útjára indult az óvodások új műsora, a Ki kopog?

– Ekkor, tíz év együtt zenélés után megvált a Kalákától. Miért?

–Tíz év nagy idő, pláne egy fiatalnak. Így alakultak a dolgok. De legalább kipróbálhattam.

– Mindig vonzotta, hogy gyerekeknek zenéljen?

– Dehogy, gimnazistaként, majd fiatal felnőttként a saját korosztályomnak akartam elmondani, elzenélni dolgokat. Amúgy a Kalákának mindig is voltak vidám hangulatú gyerekvers-megzenésítései, amelyeket eredetileg nem gyerekeknek játszottunk, de aztán a gyerekkoncerteken is helyet kaptak. Nem is lehet mindent kategorizálni, hogy kinek való, hány éves kortól hány éves korig. Levente Péterrel és Döbrentey Ildikóval pont jókor kerültem kapcsolatba. Akkor volt műsoron a Kossuth rádióban a Ki kopog?, az óvodások műsora. Háromfős társulatunkban Ildikó volt a meseíró és a dramaturg, Péter a játékos és a rendező, én pedig a zenész és a zeneszerző. A nagyrabecsülés mellett ekkor már a barátság és a gyerekekért érzett felelősség is egy csapatban tartott minket. Közben igyekeztünk kitanulni ennek a magunk teremtette műfajnak a szabályait.

– Ezeket a produkciókat az egész ország ismerte és szerette.

– Főleg az Égből pottyant mesék sorozat televíziós adásait.

– Miket alkottak közösen?

– Biztos nem jut eszembe minden, de lássuk csak, a rádióban volt a Ki kopog? Színházban játszottuk a Zűrhajót, a Banyatanyát, a Zsupszfalvi tűzoltókat, aztán jött a Madárles meg a Sapkamanó.  A televízióban a Játékszüret, az Égbőlpottyant mesék, a Daloskönyv, a Varázsló című sorozatok. Közben születtek könyvek, lemezek, újságok. Sok minden, de főként fellépések az egész országban, néha még azon is túl . „Vilmos, hol vagy?” „Itt vagyok!”, kezdtük a játékot, ki tudja hányszor.

– Miért fejeződött be ez az együttes munka?

– Egyre fontosabbak lettek a dalok, programmá vált a gyerekekkel való közös éneklés. A közös lehetőségek meg fogytak 96-ban az Égből pottyant meséket is abbahagytuk – nem önszántunkból...  Mostanában leginkább egyedül játszom a gyerekműsoraimat. Másfél évtized közös munka alatt sokat megtanultam Pétertől és Ildikótól arról, hogy hogyan forduljak a gyerekekhez. Szakmai fogásokat, fortélyokat, amiket aztán saját személyiségemhez igazítottam. De nagyon sok minden van, amit nem lehet mástól megtanulni...

–Van egy íve annak az életpályájában, hogy először zenekarban, aztán párban, most egyedül lép fel?

– Nincsen. Mindegyik állomás fontos az életemben, egyik sem kitérő vagy mellékvágány. Különben pedig 1996 óta újra tagja vagyok a Kalákának is.

– Ez milyen változásokat jelent az előadásokban?

– Úgy döntöttünk, hogy a gyerekeknek a zenekar is és én is külön muzsikálunk, ők hármasban tartják a koncerteket, én meg egyedül, de minden más felnőtteknek szóló Kaláka koncerten, külföldi turnén, lemezfelvételen én is ott vagyok.
– Jelenleg a gyerekműsorai a legismertebbek. Több mint húsz éve jelent meg a Daloskönyvek első kazettája.

– Igen, ezekben a közös éneklésre szánt dalaimat gyűjtöttem össze. A Daloskönyv sorozatnak immár négy tagja van. Ezeket a dalokat óvodákban, iskolákban is éneklik, néhány közülük tankönyvekbe is bekerült. A legutóbbi a Dalok 4. Ezen olyan magyar népdalok vannak, amelyeket én is szerettem és sokat énekeltem gyerekkoromban. Bízom benne, hogy a mai gyerekek számára is szerethetők, hallgathatók, és örömmel énekelhetők.

– A hanganyagai az egész évet felölelik.

– Ez a tematika természetesen adja magát. Az első Daloskönyv az évszakokat követi, a második állatokkal, növényekkel, a természettel foglalkozik. A harmadik, a Biciklizős lemez a nyári dalok tárháza, a Nótás Mikulás és a Karácsonyi angyalok pedig a télieké. A Maszkabál portréi a farsangot elevenítik fel.

–A Biciklizős olyan, mint egy tökéletes nyári nap reggeltől estig.

– Ennek a lemeznek különleges története van. Alma lányom három éves sem volt még, mikor a biciklim vázára felszereltem egy gyermekülést, és nekivágtunk a kalandoknak, közben jókat beszélgettük. Egyszer aztán így szólt: „Papa, énekelj!” És én énekeltem. Mire hazatekertünk, készen lett egy dal. Két év alatt összejött egy teljes lemeznyi.

– Hogyan születnek a saját szerzeményei? Mi van előbb, a dallam vagy a vers?

– A dalszerzőknél általában előbb van meg a dallam és ahhoz alakul a vers, de én máshogy működöm, én verseket éneklek. Előbb megírom a szöveget, csak aztán jön a dallam. Az már könnyű. Persze a készülő versbe már beleérzem sokszor a zenét is, így aztán lehet, hogy egy hibátlan ritmus kedvéért lemondok egy költőibb gondolatról... Viszont így a gyerekek könnyebben megtanulják a dalokat.

–Egy-egy műsor mindig ugyanazt tartalmazza?

–Miután kialakul egy műsor, nem merevedhet meg, hiszen nincs két teljesen egyforma közönség s nekem a nézőkhöz alkalmazkodnom kell. A kisgyermekek befogadóképessége elég különböző. Érzi az ember már nem sokkal az után, hogy kiáll a színpadra, hogy a gyerekek mennyire lesznek befogadóak. Ha nem igazán tudnak figyelni, nekem kell érdekesebbnek lennem, változtatnom az eredeti elképzelésen. A megfelelő körülmények persze segítik a közös játékot. Egy színházteremben, ahol rajtam kívül nincs más impulzus, nyilván jobban tud figyelni és így több élményhez is jut az óvodás, kisiskolás, mint e nélkül. Fontos érezni, hogy mikor énekelhetek még egy versszakot egy dalból, mikor jobb újba fogni, mikor lehet a közönséget közös éneklésbe vinni, mikor nem.

-Úgy hírlik, ön nem szereti előadás közben a tapsot.

-Különösen dal közben zavar a ritmikus taps. Beszorítja az előadót, meg kizökkenti a közönséget is. Jobban szeretem, ha a nézők inkább átadják magukat a zenének, a közös éneklésnek. Műsor végén sem várom el az ünneplést. Jobban szeretek integetni, kezet fogni, búcsúzkodni, dedikálni.

-Ha dalolunk, attól jobb emberek leszünk?

-Bízom benne. Hiszek a belülről fakadó dalolás felszabadító erejében, hogy a közös ének közösségi élményt teremt.

-A műsorok időről időre változnak?

-Igen, ha egy improvizáció beválik, azt megtartom.  A véletlen sokszor jó ötletadó. Egyszer például Kányádi Sándor is ott volt nézőként az előadáson, s bevontam a műsorba, mint képzeletbeli szereplőt. Azóta, ha nincs is ott, néha a gyerekek a kis juhászok, én pedig Sándor bácsi szerepében kérdezem őket: „Te kis juhász, merre mész?” ahogy az  egyik Kérdezgető című versben van. Aztán lehet, hogy szembe jön velünk Sarkadi Sándor bácsi, aki épp egy gólyahír virággal beszélget. Így elevenedhetnek meg a költők is a színpadon.

– A versek és a zene mellett még sok egyéb érdekességet tudnak meg a gyerekek. Megtanulják, hogy a kalóznak fél szeme van, s nem egy, vagy, hogy a harkály feje milyen különleges felépítésű.

– Ha egy műsor humoros és érdekes, jobban tudnak figyelni, és sok mindent észrevétlenül meg is tanulnak. Ha egy gyerek unatkozik, akkor nem lesz csendben udvariasan. Jobban szeretem, ha mindenki jól érzi magát.

– A dalok állandó témája a természet. Olyan jelenségek mellett, mint mondjuk az élet körforgása, állatokat, növényeket is megismerünk.

– A természet engem mindig inspirál. A dalok szövegénél hűségre törekszem, olykor meg is mutatom biológus barátaimnak, hogy szakmai szemmel nézzék meg. A valóságot mutatom be, és nem hinném, hogy mindentől meg kell kímélni a gyerekeket.  A vércse igenis megeszi a pockot, nem kötnek barátságot, és sétálnak el együtt az alkonyatban.  Amellett, hogy az ilyen szirupos dolgokat nem szeretem, elzárkózom attól, amit nem tartok igaznak.

– Könnyebb a mai világban eljutni a közönséghez?

– Nehezebb, sokkal nehezebb, mint mondjuk húsz éve. A választék hatalmas lett, a színvonal, pedig nagyon vegyes. A gyerekek szórakoztatására egész iparág épült fel,  ahol a profit érdekében mindent szabad.

– Változtak a gyerekek az elmúlt tíz évben?

– Persze, sokkal pörgősebb lett az élet, hiszen  van internet, mobiltelefon és több tucat tv-csatorna. És a gyereknevelési elvek is változnak. Ez nem marad hatástalan.

–Hogyan adhatjuk tovább az értékes dalok, versek szeretetét?

-Én lassan negyvenhárom éve próbálkozom ezzel. Garancia és recept semmire sincs, de azért reménykedem az értékek megmaradásában, mikor olyan szülők hozzák el előadásra a gyerekeiket, akik annak idején, gyerekként, maguk is velem énekeltek.

– A művészek helyzete hogyan változott?

–Sok lehetőség megszűnt, de közben számtalan új is teremtődött.  Az mindenesetre biztos, hogy sok ötlet nem valósulhat meg pénzhiány miatt.  

–Mire számítson ma egy pályakezdő?

–Nem irigylem őket. Mikor én kezdtem, akkor például nem volt menedzserünk. Nekem még, most sincs. Aki engem keres, az megtalál, és tudja azt is, hogy tőlem mire lehet számítani. Én már sikeresen elkerültem, hogy kialakítsák az arculatomat a nagyobb nézettség kedvéért. Nagy szerencse, hogy az lehetek, aki vagyok. Aki ma kezdő, annak talán mindezért jobban meg kell küzdenie.

– Említette, hogy a Daloskönyvekben minden évszakra, ünnepkörre találunk dalokat. Mit jelent ez? Nem számíthatunk újabbra?

–Vannak még kisebb feldolgozatlan területek, ünnepek. Ilyen például az anyák napja is. Van is már a fejemben néhány ilyen dal. Jövőre talán azokból is lesz valami.

Tánczos Erzsébet írása

A bejegyzés trackback címe:

http://netfolk.blog.hu/api/trackback/id/tr794735594

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.